Vigilia 1995. április [antikvár]

A hitvitától LUKÁCS LÁSZLÓ a párbeszédig AII. Vatikáni zsinaton megindító képet adott önmagáról az egyház: Istennek a történelemben vándorló zarándoknépe: „megpróbáltatásokon és bajokon keresztül vezetik útjai, de fölkészíti rájuk Isten erős kegyelme, hogy megmaradjon Ura méltó menyasszonyának, és szüatelenül megújítsa magát a Szentlélek ösztönzései szerint" Az egyház egész történelme illusztrálhatja ezt a látszólag paradox, valójában komplex állítást. Nemcsak külső megpróbáltatások érik, hanem belső bajokkal, saját gyöngeségeivel is küszködnie kell. A Szentlélek arról gondoskodik, hogy ezek a nehézségek sohase válhassanak végzetessé, hogy az egyház soha ne térhessen le az igazság útjáról. Ez az ígéret azonban nem menti fel attól, hogy ne törekedjék folytonosan a hibák kijavítására, önmaga belső reformjára. Az is természetes, hogy mindez számtalan feszültséggel, ellentéttel járhat, könnyen vezethet viszályokhoz. Már Szent Pál ezért figyelmezteti a korintusi keresztényeket arra, hogy az egyház Krisztus teste, s a különféle tagok csak akkor működnek egészségesen, ha tudatában vannak összetartozásuknak, és a T^st egészét, az egységet szolgálják. Az egyháztörténelemben gyakran előfordult, hogy Szent Pál intelmét hallatlanra vették, s az egymással ütköző különböző nézetek és érdekek nem a Test gyógyulását, nem az egységet szolgálták, hanem torzsalkodásokhoz, szakadásokhoz, krisztusiatlan, sőt embertelen gyűlölködésekhez, harcokhoz vezettek. „A szakadások, amelyek megsebzik Krisztus Testének egységét, nem jönnek létre az emberek bűnei nélkül", írja az egyetemes katekizmus, megismételve a Zsinat vágyát, hogy „helyreálljon az egység Krisztus minden tanítványa közt". A katolikus egyház a Szentlélek erejében bízva őrzi az apostoloktól áthagyományozott hitet. Fájlalja a szakadásokat, s maga is törekszik a folytonos megújulásra, a megtérésre, abban a reményben, hogy az egység krisztusi ajándéka tökéletesedni fog a történelem során. Az ökumenizmus jegyében párbeszédet sürget mindazokkal, akik kereszténynek, Krisztus követőjének vallják magukat. Ez nem hitünk feladását jelenti, hanem őszinte törekvést egymás megértésére, s a keresztény türelmet és megbocsátást még azokkal szemben is, akiket hallatlanra veszik Jézus kérését, s ellenséges, támadó hangot ütnek meg keresztény testvéreikkel szemben. Krisztus követői csak úgy juthatnak közelebb Mesterükhöz, ha Urukba vetett hitükre és közös keresztségükre alapozva egymás felé is nyitottak a krisztusi testvériesség jegyében. 241