Vigilia 2004. április [antikvár]

Részlet a folyóiratból: Innen és túl a halálon Az emberélet sajátos ívet jár be a bölcsőtől a koporsóig. A gyerekek fölött úgy múlnak az évek, hogy szemmel látható testi-lelki fejlődésük. Az öregekben aztán megint nyilvánvalóvá lesz az immáron fogyatkozónak bizonyuló idő: fokozatosan elfogy életerejük, szaporodik bennük a halál. Előbb-utóbb minden beteg vagy idős emberben felszakad a fájdalom, ahogy Babits Mihályban: "Ó jaj, meg kell halni!" Az élet két végpontja között többnyire van két-három, olykor talán négy évtizednyi megállás: a növekedés már befejeződött, a (látható) fogyatkozás még nem kezdődött el. A tevékeny felnőttkor csalóka tudathasadása ez: bár szűkebb és tágabb környezetünk napról napra figyelmeztet életünk törékenységére, végességére, mégis sokan mintha az öröklétre rendezkednének be az életnek ebben a szakaszában. Mi vár ránk a halál után? Előbb-utóbb mindnyájan rákényszerülünk arra, hogy szembenézzünk evvel a kérdéssel. Nemcsak avval, hogy milyen lesz és meddig tart az agóniánk, hanem avval is, hogy mi történik velünk akkor, ha meghalunk. Mire e sorok megjelennek, már a magyar mozikban is látható Mel Gibson filmje, amely a legdurvább naturalizmussal mutatja be Jézus szenvedését, a film eszközeivel sokszorosára növelve az amúgy is iszonyatos valóságot.