Világtörténet 2009. tavasz-nyár [antikvár]

BŰNTÉNY, AVAGY MÍTOSZ KONSTANTINÁPOLY 1204-ES ELFOGLALÁSA VELENCE KULTURÁLIS EMLÉKEZETÉBEN Pierre Nora francia történész nem is olyan rég egy új és igen sikeres kutatási irányzatot hívott életre, amely az emlékezet helyeinek („lieux de mémoire") felfedezésével, bemutatásával és vizsgálatával foglalkozik.1 Elméletével magam is egyetértek, kérdés-felvetését azonban szeretném kibővíteni, és antropológiai értelmezésbe ágyazni. Az emlékezés helyei alatt - Pierre Nora és mások kifejezésével élve - azokat a helyeket értem, ahol az egyén, illetve a közösség jelenlegi önértelmezésének, illetve aktuális önigazolásának emlékei alakot öltenek és megjelennek. Az ilyen helyek az emberekkel, hősökkel és antihősökkel, az eseményekkel és az élményekkel, a képességekkel és a tudással, az elképzelésekkel vagy doktrínákkal, irodalmi szövegekkel vagy jogi követelésekkel, mondákkal, mesékkel és legendákkal, a Jó és a Rossz megszemélyesítésével, a vallással és a hittel, és sok más egyébbel történő találkozás memoratív helyszíneiként alakulnak ki.2 Az efféle emlékezet megnyilvánulhat a szavak szintjén, kifejezésre juthat különböző rítusokban, világi és egyházi szertartásokban, a tudományban és a történetírásban éppúgy, mint a mindennapi életben; tapasztalható széles körben, vagy csak azon személyek esetében, akik a maguk szubjektív emlékezeti helyén időznek. Az emlékezeti helyek változhatnak; veszíthetnek vonzerejükből, eltűnhetnek, kiszorulhatnak az újabbak közül, átalakulnak vagy átszervezik őket; felépítményükben megújulhatnak. Emlékezeti helyek és az e tereket összekötő úthálózat nélkül azonban egyetlen ember, társadalom, egyén, közösség, királyság vagy diktatúra sem boldogul. < Ki és miként ápolja az emlékeket? Ki vagy mi és milyen körülmények között kelti életre az emlékezetet? Milyen törekvések bizonyultak eredményesnek? Hogyan törődnek velük? Milyen következményeik és hatásaik vannak? Mindenekelőtt azonban: hogyan jönnek létre ezek a helyek? Hogyan nyerik el rendjüket, struktúrájukat és felépítményüket? Ez a kérdés több mint tíz éve foglalkoztat, és ahhoz az összefoglaló témához tartozik, melynek provokáló szándékkal a „történelem és elme" címet adtam. Németországban igen nagy ingerültséget váltott ki, és egyelőre több elutasításra, mint egyetértésre talált.3 Én azonban bizakodó vagyok. Hogyan jönnek létre tehát emlékezeti helyeink? Ennek megválaszolásához alaposan ismernünk kell az emberi emlékezőképesség jelenségeit. Mivel az individuális emlékezeti helyek komplex élettapasztalatokra és a mindenkori „önmagunk" kognitív bevésődésére épülnek fel, agyunk egyéni cselekvésmódjai szerint jönnek létre, amelyek többszörösen (ha nem is állandóan) tudattalanok, és ezért egységként irányít-hatatlanok, kormányzó központ nélkül önszerveződőén működnek. A kollektív emlékezeti helyek ennél is összetettebb eseményeknek köszönhetők, amelyek az egyén és a közösség átláthatatlanul sűrűre szőtt összjátékából következnek, és ebben a komplexitásban újra - nem is lehetne másként - önmaguktól szerveződnek. Emberi hatalom, bármilyen erejű és bármely helyzetben is legyen, ezen a komplexitáson ténylegesen sem uralkodni nem tud, sem azt döntően befolyásolni nem képes. A valóság és vele együtt az emlékezet helyei előbb-utóbb elmenekülnek mindennemű beavatkozási kísérlet elöl.