Világtörténet 2015/1-4. [antikvár]

Részlet az 1. számból: A középkori diplomácia és a Szentszék Az államok közötti hivatalos kapcsolatok szabályozott és dokumentált formája a modern kori diplomácia 19. századi megszületését megelőző időszakokban is létezett. Az alattvalók személyének és vagyonának védelmében, a háborús konfliktusok tárgyalások útján történő elsimításában, a béke fenntartására irányuló szövetségek létrehozásában eljáró, a hír- és információszerzéssel megbízott követek felhatalmazása a középkorban eseti jelleggel történt, s kirendelésük nem földrajzi régiókhoz, hanem aktuális feladatokhoz kötődött. A középkori hatalmak külpolitikája olyan ad hoc diplomaták, főpapok, szerzetesek, kereskedők, értelmiségiek, világi előkelők vállain nyugodott, akikkel szemben természetes elvárás volt, hogy ismerjék és kövessék a diplomáciai protokoll jogi, szokásjogi, valamint kulturális és ceremoniális szabályait. A 13-15. században nem meglepő módon a legkiterjedtebb diplomáciai kapcsolatokkal a pápai állam rendelkezett, amely a Szentszék alá tartozó hívek, illetve államok ügyeibe gyakran avatkozott be pártfogóként, közvetítőként, döntőbíróként, olykor fogadatlan prókátorként vagy intrlkusként. E szerepvállalások mindegyikére találhat példát és utalást az olvasó a Világtörténet második középkori számának tanulmányaiban. Barabás Gábor két lengyel hercegnő, Viola és Grzymisfawa története kapcsán mutatja be, hogy a pápai oltalom intézménye erősítve a Szentatya világi hatalmát miként szakadhatott ki az egyházi szférából. A pápa a gyámolítandók személyének, illetve tulajdonának és jogainak védelmét szavatolva a protectio gyakorlati megvalósítását tekintélyes, de nemegyszer egymással érdekellentétben álló egyházi, illetve világi méltóságokra bízta; esetünkben többek között a magyar király fiára. Mi állhatott vajon a magyarországi herceg protektori felkérésének hátterében? Erre a kérdésre is választ keres a Viola opolei hercegnő és Kálmán szlavón herceg című írás. A pápák világi tekintélyükből fakadó kötelességüknek tekintették politikai szándékaik követek útján történő kifejezését és érvényesítését. Ebben a vonatkozásban a nápolyi és a magyarországi Anjouk 1345-től datálható konfliktusának elrendezése igazi kihívás elé állította az itáliai ügyekre mindig különös figyelmet fordító Szentszéket. Nem véletlen tehát, hogy a békítő tárgyalások alkalmával az egyházfő nevében az egyik legtehetségesebb diplomatája járt el. A legátus 1349. évi kelet-európai útjának részleteit és állomásait Cui de Boulogne magyarországi itine-ráriuma címet viselő tanulmányában Maléth Ágnes tisztázza.