Zászlónk 1912-1913. szeptember-junius [antikvár]

Fiúk! Kedves Barátim! Közös, nagy ügyünket - a magyar diákcserkészet ügyét - kell szóvá tennem itt, a XI-ik év határmesgyéjén. Januártól kezdve egyre fokozódó munkakedvvel dolgoztunk együtt ezért az ügyért. Most egy szép kezdet összes tavaszi reménységét érezzük feszülni a szívünkben. De hallunk kétkedő hangokat is és látunk fejcsóválásokat, sőt néha úgy tetszik, hogy az éles szemek metsző nyila fúrja át hevülő keblünket. Sebaj! A cserkész ilyet is elvisel, mint a hegyek ifjú tölgye, mely a szelek tépázását és a villámok villanását állja. Legalább mélyebbre ereszkednek meggyőződésének gyökerei s erősebb lesz öntudatának koronája. Hogy azután lehetnek olyan csapások, melyek a cserkész-szívet is megrendítik és hogy melyek azok, afölött minek disputáljunk és elsősorolásukkal minek töltsük a drága perceket. Most nekünk nem lélek-kórtanra, hanem a saját magunkról való ideálunk megalkotására és kimintázására van sürgős szükségünk. Nekünk föl kell újjonganunk attól az áldott fölfedezéstől, hogy az élő Isten gyönyörűséges kincseket helyezett el a lelkünkben. Nekünk meg kell éreznünk a virágok, az erdők, a hegyek, a vizek, a Föld és Ég felénk szálló ihletését: Kedves urunk, királyunk, hogyan parancsolod, hogy szolgáljunk neked, aki az Isten jegyével homlokodon jössz hozzánk? Nekünk - mint a fészeklakó madárfiókáknak - legelsőknek kell lennünk annak jelzésében, hogy új hajnal van hasadóban. Nekünk tudnunk kell azt, hogy a cserkészetnek nevezett ifjúsági világmozgalomban új hangokon a leventeségnek ugyanaz a halhatatlan géniusza szól hozzánk, amely a szent kereszténység erejével egyszer már megnemesítette az európai szellem-világot.