20 éves a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság [antikvár]

Akkreditáció Magyarországon 25Bevezető Balázs ErvinA MAB elnöke 2012. március 1-jétölNon multa, sed multum"IQabb Plinius mondta, Ne sokfélét tegyünk, hanem sokat". Ma a kiművelt emberfők számának növelése lenne a legfontosabb teimivalónk. E feladat súlyát mindenki érzi, de csak kevesen vannak, akik ékii tudtak a lehetőségekkel. A második világháború után a vesztes hatalmakat azzal büntették, hogy megtiltották számukra a fegyverkezést, így azok az országok, akik nem kerültek destmktív hatalmak uralma alá, minden lehetséges forrásukat az oktatásra és az innovációra fordították. Nagyon bölcsen tették, s ha Németországot vagy Japánt nézzük, látjuk, mit hozott nekik ez a felismerés. Bár a politika szintjén mi magyarok is naponta halljuk a tudásalapú gazdaság mindenek fölötti fontosságát, a valóság sajnos nem igazolja vissza e fontos elv érvényesülését. A hazai felsőoktatás egyrészt jelentős forráshiányban szenved, másrészt rendkívül pazarlóan bánik azzal a kevéssel, ami jut neki. Nálunk az elmúlt három évtizedben minden racionalitást nélkülözött a felsőoktatás fejlesztése, így a mára kialakult helyzet fenntarthatóságát nem lehet biztosítani. Igaz és helyes elv az, hogy a tanulás minden állampolgár számára biztosított alkotmányos jog, de ezzel a nagyszerű vívmánnyal csak akkor lehet élni, ha mindkét fél, a felsőoktatási intézmények és a hallgatók is mindent megtesznek a közös célért, és kisstílű, egyedi érdekek nem kerülnek a felszínre, amikor a megoldások keresése lenne a cél. Az oktatók alapvető kötelessége a lehető legmagasabb szintű tudásanyag átadása, míg a tanulni vágyók feladata a legmagasabb szintű tudás megszerzése. Értelmiségi szakmához méltó tudást három-hat éven át folytatott odaadó tanulással lehet szerezni, életvitelszerű" felsőoktatási hallgatói státusszal nem. Mikor kezdenek majd dolgozni azok a fiatalok, akik egy évtizeden át bolyonganak szakról-szakra, passzív félévről a vállalkozások vagy a politika útvesztőibe?