Bővebb ismertető
A Magyar Hidrológiai Társaság 75 éves. A legrégebbi tíz magyar szakmai egyesület között van Társaságunk. Átvészelt két világháborút. Minden probléma után újra és újra megújulva, megerősödve folytatta munkáját, és végzi ma is. Hetvenöt évvel ezelőtt a szakmai közvélemény felismerte ennek, az akkor kibontakozó szakmai területnek növekvő fontosságát, és azokat a szakmai specialitásait, amelyek megkülönböztetik másoktól. Ez a felismerés sarkallta a legjobbakat arra, hogy megalapítsák szakmájuk egyesületét. Ma már tudjuk, hogy jól látták a jövőt, hiszen Társaságunk már évtizedek óta az egyre növekvő fontosságú vízzel foglalkozó szakemberek meghatározó szakmai fóruma lett. A Társaság történetét figyelve, néhány alapvető gondolatot tudunk belőle kiolvasni. Az egyik az, hogy a vízzel foglalkozó szakemberek a kezdettől fogva, de főleg az utolsó fél évszázadban megtalálták egymást a Társaságon belül. Világosan látták és látják, hogy csak a mindenoldalú megközelítés, a részeket egységbe foglaló látásmód viheti előbbre a víz ügyét. Ez a felismerés egyesítette Társaságunkban a hidrológust, a hidrogeológust, a vízkémikust, a hidrobiológust, a halászt, az egészségügyi szakembert, a balneológust, a vízépítő és közműépítő mérnököt, az egészségügyi mérnököt, az öntözési szakembert, az árvízzel, belvízzel foglalkozó mérnököt, és még számos, a vízzel foglalkozó szakembert. Társaságunk komplexitása munkánk alapvető értéke. Ez azonban a második világháború után létünk egyik nehézsége is volt. Amíg az 1950 körül, és után alakult tudományos egyesületek valamely minisztérium meghosszabbított csápjai voltak, addig Társaságunk mindig több minisztérium munkaterületén dolgozó szakmai egyesület volt. Bár voltak kezdeményezések, amelyek az egyetlen főhatósághoz való tartozást keresték, jólétünk szempontjából sokkal előnyösebbnek látszó megoldást, tagjaink józansága azonban ezt a végzetes beszűkülést soha nem engedte meg. így utódainkra is ráhagyhatjuk Társaságunk egyik alapvető szakmai előnyét, a komplexitást.
(1921–1989)
Irodalomtörténész, 1921. július 15-én született Ragály községben.A Sárospataki Református Gimnázium (1931–1939) elvégzése után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német szakos hallgatója, s egyúttal az Eötvös Collegium növendéke (1939–1944).
A diploma megszerzése után Debrecenben középiskolai tanárként, illetve 1945-től két éven át az Országos Köznevelési Tanács titkáraként tevékenykedik. 1947–1948-ban az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa, majd – a legendás intézmény felszámolásáig – az Eötvös Collegium tanára. 1949-ben az ELTE irodalomtörténeti tanszékére kerül docensi beosztásba – egyidejűleg a Szabad Nép kulturális rovatának munkatársa. A forradalom után rövid ideig Szegeden tanszékvezető (1957–1959), majd 1960-ban visszakerül az ELTE-re, s onnantól 1988-as visszavonulásáig a XX. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék egyetemi tanáraként, majd tanszékvezetőjeként működik.
Már első monográfiájáért (Mikszáth Kálmán, 1952) Kossuth-díjjal tüntetik ki (1953). Figyelme az 1950-es évek végén Ady Endre költészete felé fordul – s a modern magyar költészet úttörőjével kapcsolatos értelmezői vízióját négy vaskos kötetbe tömörítve adja közre (Ady Endre I–II, 1970; Intés az őrzőkhöz I–II, 1982). Pályája utolsó szakaszában ifjúkora meghatározó olvasmányélményeit, Szabó Dezső és Kosztolányi műveit olvassa újra (Útkeresések, 1989; Kosztolányi: Vita és vallomás, 1986), miközben kultúrpolitikai cikkeit, előadásait, fiatalkori irodalomkritikáit gyűjteményes kötetek sorában adja közre (Hazafiság és forradalmiság, 1974; Irodalom és társadalom, 1976; Kultúra és politika, 1987).
Irodalomtudósi és pedagógusi teljesítménye mellett Király szerkesztői tevékenysége is kiemelkedő. 1949–1950, majd 1953–1956 közt a Csillag, 1962–1963 között a Kortárs, 1975–1989 között a Szovjet Irodalom című folyóiratot szerkeszti; 1967-től a Magyar életrajzi lexikon szakszerkesztője, 1970-től haláláig a Világirodalmi lexikon főszerkesztője.
Páratlanul gazdag és változatos kulturális munkája mellett 1975–1985 között Király a XI. kerület országgyűlési képviseletét is vállalja.
1956–1989 között vezetett naplója, valamint a kortársak, tanítványok és barátok tanúsága szerint derűvel és méltósággal viselt betegség után, 1989. október 19-én hunyt el Budapesten.
A fotó a család tulajdona.