A Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium évkönyve 2011/2012 [antikvár]

Tiarlaj Bence Gondolatok egy almanachba Orák óta ülök íróasztalomnál és várom, hogy mellém szegődjenek a múzsák. Nem szokott gondot jelenteni az írás, de a szavak most valahogy nem állnak ösz-sze mondatokká. Lehet, hogy a feladat súlya teszi, hiszen először szólítom meg míves, nagy hagyományokkal bíró évkönyvünk elején a Tisztelt Olvasót. „Szentimrés" közösségünk megannyi tagját, kezdve jelenlegi és egykori diákjaink népes kompániájától, a szülőkön, hozzátartozókon keresztül, segítő patrónusaink szintén népes táboráig. Az évkönyv műfajából kiindulva próbálom felidézni az elmúlt tanév történéseit, hihetetlenül gazdag eseménynaptárát, abban bízva, hogy így talán megszáll az ihlet. És ekkor - csak a Jóisten a megmondhatója, hogy miért - bevillan gyermekkorom egyik régi meghatározó egyénisége, Oravecz Jutka néni, kisiskolás tanítónőm alakja. Eleinte még próbálom elhessenteni az emléket, mondván, semmi köze sincs a Szent Imre Gimnáziumhoz. De az emlék makacsul befészkelte magát gondolataimba, helyet kér. Aztán leesik a tantusz. Kiváló pedagógiája, reális célkitűzései, szigorú következetessége, szerethető egyénisége elegendő indok, hogy bekerüljön egy iskolai almanachba. Akkor még nem tudtuk, most már értjük, hogy az általa vezetett közösségben egyebek mellett a benedeki regula alábbi pontja is megvalósult: „A fiatalabbak az időseket tiszteljék, az idősebbek a fiatalabbakat szeressék." Igen. Tiszteltük, felnéztünk rá, és közben folyamatosan éreztük, hogy szeret minket. Pedig keményen megkövetelt fegyelmet, precíz, kitartó munkát. De mindez együtt biztonságot, védelmet, lehetőséget nyújtott a kiteljesedésre, gyerekek szárnypróbálgatásaira. Ismert, sőt nagyon jól értett minket. Tudott lelkesíteni és lelkesedni. Szent Bernát szavaival: „Lángolni és világítani" Magyarán ő volt az ideális TANÍTÓ. így, csupa nagybetűvel. Felnőtt fejjel ma már azt is tudom, hogy szerepet játszott abban, hogy én is tanár lettem. Példakép volt. Számon tartott minket, nyomon követte egykori tanítványai sorsát. Örült, hogy én is a nemzet napszámosává szegődtem. Lapozva ezt a szép alakú kötetet, nézve a képeket, olvasva a cikkeket, ugyanaz a vidámság, megnyugvás kerít hatalmába, mint tanítóm szárnyai alatt gyerekkoromban. Es az az érzésem, hogy a mai száguldó világban, itt a „Szent Imrében" mi is védelmet, biztonságot, boldog gyerekkort nyújtunk védenceinknek. Jó lenne, ha még példaképként is tekinthetnének ránk, cselekedeteinkkel mintául szolgálnánk. Az évkönyv számvetés - megállásra, visszatekintésre késztet. Elgondolkodtat, mit sikerült a korábban kitűzött célokból megvalósítani. Mit tettünk jól, mit kellett volna másképp? Volt-e bennünk elegendő hit, kitartás, hogy végigmenjünk a nekünk rendeltetett úton, felkaptassunk a magunk „hétlépcsős hegyére", amint azt megírta Thomas Merton. Érdemes elolvasni. Manapság, amikor fiatalok tömegei léteznek céltalanul, csak az adott pillanatnak, a mának élve, fontos, hogy neveltjeink merjenek álmodni, jövőt tervezni, célt kitűzni és azt meg is valósítani. Ha kell, megküzdeni érte. Bízom benne, sőt remélem, hogy a pár napja kezdődött hit évében a Jóisten továbbra is ad mindehhez elegendő lelkierőt, hogy egy esztendő múltán, az alapítás utáni századik tanévről is elmondhassuk: „Ez jó mulatság, férfimunka volt!" I\L Llr 2012. évében. Szent Imre ünnepén -5-