A Debreceni Déri Múzeum évkönyve 1974 [antikvár]

Fintha István Debrecen környékének tűnő növényritkaságai és pusztulásuk okai I. „A fa az ember barátja, minden szerves teremtmény szimbóluma; a fa a tökéletes konstrukció példaképe. - A városrendező kezében értékes eszköz. -A természet erőinek legösszetettebb kifejezése. A természet jelenléte a városban; ott van a földművelőink körül, ott van a szórakozásainknál. A fa az ember évezredes kísérő társa" - hangoztatjuk gyakorta Le Corbusier, a funkcionális építészet világhírű úttörője szavait, de a fát, ahol csak tudjuk, irtjuk, pedig az Alföldön már alig van erdő. Ami megmaradt, az már minden ősi vonást nélkülöz; amit telepítünk, hasonlóvá válik-e a valaha a régihez? „Sok évszázados tölgyfák, ligetek, madárhangtól lármás lápok tűntek el, estek áldozatul a kapzsiságnak, pedig büszkeségeink lehetnének, mint az ősi magyarföld maradványai, mint a múzeumokban féltve őrzött és drágán szerzett törött cserepek" - mondja Milleker 1925-ben, s azóta vajon sokkal jobban vigyázunk természeti értékeinkre? Folytassuk csak az idézetet és gondoljunk azokra, akik ezeréves kunhalmok anyagából építenek utat, szétdobáltan hagyva megsemmisülni a földből - ki tudja, hány évszázad után először - napvilágra bukkanó kincseket. Ök azok, akik „az erdőket kiirtják, a mocsarakat lecsapolják, a folyókat gátak közé szorítják, ha lehetne, a völgyeket betömnék és a halmokat és hegyeket lehordanák. Az anyagi jólét utáni hajszában nem ismernek múltat, nem ismernek poézist és nem törődnek a lélekkel, mely ezekben gyökerezik." Megmaradt alföldi erdeink rég elvesztették ligetszerű jellegüket, arculatuk gyökeresen megváltozott. Az erdészeti kezelési módok nem mindig átgondolt sora, a tájidegen fafajok elterjesztése és az állandó bolygatás megpecsételte híres növényritkaságaink sorsát, melyek közül nem egy szemünk előtt éli utolsó napjait. Nincs rájuk szüksége senkinek, gazdasági értékkel nem jeleskednek, „csupán" tudományos jelentőségűek. Ezért áldozza fel őket olyan könnyen a modern kor embere, hisz feleslegesnek bélyegezni néhány tucat virágot jóval egyszerűbb, mint megmentésükre gondolni. Aztán jó lenne már gyakorlatban is különbséget tenni a „zöld" után sóvárgó városi ember előtt feltárható és az értékei miatt védendő erdők között! „Manapság nem igazi erdő az erdő sem" - olvassuk Csathó Kálmán vadászírásaiban - „szabályozott, tisztogatott park, ahova isten ments, hogy vasárnap betedd a lábad és megzavard a túristát, mikor éppen az őzet eteti szalámis papirossal, vagy fütyülni tanítja a fülemülét." Bizony efféle már a közeli Nagyerdő is. Egy része, az ország legrégibb természetvédelmi területe, 1939 óta lehetne büszkeségünk. Szóban ugyan szív-hezszólóan dédelgetjük, elmondjuk, hogy Debrecen tüdeje, oázis a pihenni vágyóknak, kiváló területe a kutatóknak. Ugyanakkor egyre inkább nyitva a