A hitet megtartottuk [antikvár]

E 2019-ben ünnepli Varsány a történelemben való megjelenésének // / nyolcszáz éves évfordulóját. Nyolc évszázada írták le először Varsány .OSZO nevét. Egész pontosan Vosyan-nak írták, aztán még jónéhány vari- _ ációban, mikor, hogy értette az oklevelet szerkesztő mester. Ennek azonban nincs különösebb jelentősége, minden 7\j:pád-korból eredő település nevét ilyen sokféleképpen írták. Számunkra az a fontos, hogy van egy falu Nógrád megyében, amelynek a gyökerei legalább 40 generációra nyúlnak vissza. Egy generáció, vagy ahogy régen mondták, egy emberöltő 20-25 év, ennyi idő alatt válik utódot szülőnevelő emberré egy gyermek. Varsány Magyarország legrégibb településeinek egyike, 3200 városunk, falunk közül talán minden huszadik mondhatja el, hogy gyökerei ilyen mélyen kapaszkodnak hazánk földjébe. Azt nem tudjuk, hogy mikor jelentek meg az első emberek a falu határában, de azt tudhatjuk, hogy a Kárpát-medencében bárhol bolygatjuk meg a földet, szinte mindenhol történelembe vesző emberősök nyomaira bukkanunk. Ezeknek a leleteknek azonban nincs kapcsolatuk korunk emberével. Valamikor ezer évekkel ezelőtt feltűntek a Kárpátmedencében, majd néhány régészeti tárgy kivételével nyomtalanul eltűntek. Mi, magyarok legalább 1100 éve jelen vagyunk a Kárpátmedencében, az ősi temetőkben feltárt csontok örökítő anyagának kisebb-nagyobb hányada már a mi génjeinkben is felfedezhető. Könyvünket arra szánjuk, hogy Varsány jelenkori lakosainak, és a minket követő nemzedékeknek megmutathassuk, olyan faluban élnek, amire büszkék lehetnek. Első fejezetünk a község történetét dolgozza fel az első világháborúig. Ez a régmúlt történelem, erről csak a történészek, levéltárosok kutatásai alapján írhatunk. A következő fejezetek már a 20. századot, a mi világunkat érintik. Az idősebbek még emlékezhetnek nagyapák történeteire a nagy háborúból, majd egyre növekszik a személyes emlékek száma, egészen napjainkig. Ezekről az időkről már a fényképek is tudósítanak, amelyek igen sok információt hordoznak, ha van időnk ezekben elmélyedni. A „fényképezkedők" mögött látjuk a háttérben a tájat. Ahol egykor legelő volt, most ott erdő van. A kert helyén ház áUott, a ház előtt körtefa, s bár azt már nem látjuk, de a fa alatt egykor egy legény udvarolt egy lánynak. Már mindketten régen kinn vannak a temetőben, de a szívüket megdobogtató vágyból még valami nagyon finom - számunkra már nem érzékelhető - rezgés ott vibrál a levegőben, mert a szeretet nem múlik el soha. Lapozgassák képes könyvünket, az idősebbek keressék benne fiatalkori boldogságuk nyomait, és leljenek benne megnyugvást a régi bánatokra is! A fiatalok pedig gondoljanak arra, hogy egyszer a jelen is múlttá válik, ők pedig emlékké, mint a dédszülők! Pékár István