A Jászkunság tudósai 2. [antikvár]

ElőszóA jászok és kunok iránti érdeklődés a 19-20. század fordulóján a történészek után a néprajzkutatók között is egyre erősödött. Az előző kötetünkben bemutatott történeti kutatókhoz hasonlóan az első, és mindmáig legnagyobb formátumú néprajztudós szülőföldje a Jászkunság. Igaz, Györfíy István a Nagykunság, Karcag szülöttje. Oly korban született, amikor a Jászkunságot erős külső hatások érték. Még eleven élt a tradíció: a régi életforma, a kiváltság, amely visszaállításáért még küzdöttek, de már megállíthatatlanul tört előre a polgárosodó Magyarország új értékrendje. Mindez lehetővé tette, hogy a paraszti közösségben fehievel-kedett ifjú kiemelkedjen a saját közegéből és új útra, értelmiségi pályára lépjen, kutató legyen, aki egész munkássága alatt hü maradt az őt kibocsátó Nagykunság népéhez. Ugyanezt mondhatjuk el a kötet másik szereplőjéről, a következő generáció képviselőjéről, Szűcs Sándorról a Sárrét vonatkozásában.Az azonos indíttatás mellett mi az, ami indokolja még, hogy egy kötetben szerepeljenek? Mindkét tudós élete során azon fáradozott, hogy minél több emléket feltárjon, megmentsen, átadjon a népi kultíirából. Kutatási módszereik is azonosak voltak. Legfőbb forrásuk az emberi emlékezet, de emellett előszeretettel hasznáhák a városi levéltárakban, egyházaknál őrzött 18. századi iratokat, a családoknál megmaradt egykori feljegyzéseket, régi könyveket. Értették, beszélték a nép nyelvét, így írásaikat is olyan stílusban tették közzé, amely mindenki számára közérthető, olvasmányos. Nem véletlen, hogy a Györfíy István Nagykunsági krónikáján és Szűcs Sándor táltos történetein nevelkedett fiatalok közül még a 20. század második felében is többen a néprajzos pályát választották. Mindkét tudós rendszeresen írt szakmai folyóiratokba, de ugyanolyan fontosnak tartotta, hogy a helyi lapokat is kihasználja az érdeklődés felkeltésére, a tudomány népszerűsítésére. Ugyancsak közös bennük a kiváló rajzkészség. Ezt az anyaggyűjtésnél és a mondandóik illusztrálásánál egyaránt használták. Miután földrajzi végzettséggel is rendelkeztek, így természetes volt számukra, hogy térképeket rajzoljanak, hogy a táj, a földrajzi kömyezet kultúrát (gazdálkodás, építkezés, életmód) meghatározó tényezőire különös figyelmet fordítsanak. A két tudóst ugyancsak összeköti, hogy mindketten fontosnak tartották, hogy legyen múzeuma a Nagykunságnak, hogy a tárgyak is megőrzői, hírvivői legyenek egy archaikusabb kultúrának a jövő nemzedéke számára. Györffy István a budapesti Néprajzi Múzeum számára, Szűcs Sándor a karcagi Nagykun Múzeum számára gyűjtötte össze a paraszti gazdálkodás, a kismesterségek, a bútor, a kerámia és a viselet emblematikus használati tárgyait, eszközeit. Igaz a gyűjtő terület egyiknél az Alföld és a vele határos Partium volt, a másik kutatónál a Nagykunság és a Sárrét. Györffy István sokat tett a néprajztudomány fejlődéséért is. Kinevelte a következő tudós nemzedéket, akik a 20. század derekán átvették a stafétabotot és meghatározóvá váltak a magyar tudományos életben. Az egyetemi katedrán, a múzeumban egyaránt a szakmájukhoz értő, hivatásukat szerető, a népi kultúrát, a népet tisztelő fiatalok útját egyengette. Ezt a szemléletet képviselte Szűcs Sándor is, akit ugyancsak igyekezett bátorítani, segíteni Györfíy. A néphagyományt a nemzeti művelődés alapjává kell tenni - vallotta Györffy. Ennek megvalósítására kezdte a parasztfiatalokat összegyűjteni. A Népi kollégium létrehozása azonban már a társaira maradt. Szűcs Sándor az egyik, aki a Sárréti Népfőiskolát sikeresen indította.A sok hasonlóság mellett azonban különbség is van a két tudós között. Györffy István nagyobb utat tett meg földrajzi és átvitt értelemben is. Karcag után a felvidéki Késmárk, Kolozsvár, majd Budapest tágra nyitotta a szemét és kibővítette az érdeklődését más tájak, más