A közigazgatás feladatkörébe utalt gyermekvédelem Szabolcs és Szatmár vármegyében - 1867-1950 [antikvár]

Ajánlás az olvasónak Nagy örömmel kaptam kézhez néhány hónapja Gaál Ibolya új kéziratát, amely a legszélesebb értelemben vett gyermekvédelem történetének kézikönyve. Gaál Ibolya a magyar szociálpolitika történetének hangyaszorgalmú, nagy fantáziájú, elkötelezett kutatója. Ez a munka a szó szoros értelmében vett gyermekvédelem mellett a gyermekek ellátásának-gondozásá-nak más olyan színtereit Is számba veszi, amelyek a gyermekek, főleg a szegény vagy szükséget szenvedő gyermekek számára nyújtottak gondozást, étkezést, valamilyen támogatást (a kisdedóvóktól a nyári napközikig, vagy a budapesti gyermekek háború utáni ideiglenes „kihelyezéséig"), A könyv címe meglehetősen szerény - csak a közigazgatáshoz utalt megyei tevékenységek áttekintését ígéri, A valóságban ennél sokkal jóval tágabb témát átfogó munka született. A saját maga által kijelölt területeken (gyermekvédelem, kisdedóvás, stb.) a szerző először áttekinti az országos helyzetet, a helyzetet kezelni óhajtó jogszabályokat, alkalmasint ezek (többnyire hiányos) megvalósulását, és csak eztán tér rá a megyei, adott esetben konkrét városi-falusi történésekre. Ez utóbbihoz szinte felmérhetetlen mennyiségű és jelentőségű levéltári kutatómunkát végzett el. A levéltári anyag életre kel. Nem száraz iratokat olvasunk, hanem értően közölt, értelmezett dokumentumokat, amelyekből az eddiginél jobban érthető az egyes korszakok történelme, szociálpolitikája, és amelyek számtalan új szociográfiai és néprajzi értékű adalékot közölnek. Az eddiginél többet tudunk meg mondjuk a dajkaságról, és vadonatúj ismereteket szerzünk eddig alig ismert intézményekről, mondjuk a gyermekmenedékházakról, azaz nyári napközikről. A szerző nem egyszerűen ismerteti, hogy hány gyerek számára kértek ekkor vagy akkor segélyt vagy ebédet, hanem (ha erre lehetőséget adtak az íratok), azt is megtudjuk, hogy kit miért fogadtak el, milyen kérvényt miért utasítottak el. Megtudjuk, hogy a múlt század elején mit kaptak enni a gyerekek egy óvodában, és ez mibe került. Megismerjük azokat a kiemelkedő, nagyszívű embereket - hivatalnokokat, elöljárókat, orvosokat, egyházi embereket, magánembereket - akik felismerték a gyermekszegénység tragédiáit és keresték a lehetőségeket ennek leküzdésére. Küzdöttek egy új jogszabályért, a jog lelketlen alkalmazása ellen, valamilyen segítő egyesület létrehozásáért, korszerűtlen megoldások és szemléletek változtatásáért. Noha a szerző csak a közigazgatáshoz utalt kérdések áttekintését ígéri, minden lehetséges esetben ismerteti azt is, amit a gyermekek ügyéért „civil" szervezetek, egyesületek, társaságok tettek. Mindezen az ismertetéseket, leírásokat, értelmezéseket a szerző szegénység miatti felháborodása, a gyermekek iránti mély elkötelezettsége hatja át. A szerző számára különösen nehéz lehetett ennek a közel száz évet, három-négy társadalmi rendszert átfogó, és tematikusan szertágazó anyagnak a rendezése. Ha csak egyes témákról és azokon belüli kronologikus rendezésről lett volna szó, az egyszerű lett volna. BEVEZETES E kötet a közigazgatás (belügyi, népjóléti- és munkaügyi, egészségügyi) feladatkörbe utalt gyermekvédelemmel foglalkozik 1867-1950-ig. Az anyagban bemutatjuk Szabolcs és Szatmár-Bereg vármegyékben folyó gyermekvédelmi tevékenységben kezdetben résztvevő egyházak, társadalmi egyesületek, alapítványok, valamint a lakosság részvételét, majd az állam érdeklődésének első jeleit. A XIX, század végén a városokban indult meg az állami intézményes szegény gondozás. így Nyíregyházán 1898-ban jött létre a szegény és beteg menház, Magyarországon a gyermekvédelem kérdésében tett első lépésekre az ijesztő csecsemőhalandóság döbbentette rá a kormányzatot. Az 1891-98 évek átlagában 100 élve született gyermek közül 38,2 elhalálozott. Ennek következtében alkották meg a század első évében az 1901. évi VIII, t. cz-et. Az elhagyott gyermekek gondozása ugyan az 1876. évi közegészségügyi törvény értelmében a községek feladata volt, de a községek is olyan szegények voltak, mint a lakosai, s részben ezért, részben pedig nagyfokú közömbösségük miatt ennek a kötelezettségüknek nem tettek eleget. Az 1901. évi törvény nemcsak a lelencekről kívánt gondoskodni, hanem a hatóságilag elhagyottá nyilvánított gyermekekről is. Vagyis azokról, akikről hozzátartozóik akár anyagi, akár erkölcsi tekintetben megfelelően nem gondoskodtak. Számukra az állam gyermekmenhelyeket állított fel, s itt helyezte el az ápolásra szoruló gyermekeket. Az ápolásra nem szorulókat és a nagyobb gyermekeket pedig nevelőszülőkhöz, családokhoz helyezte ki. A nevelőszülőkhöz való elhelyezés nálunk sem mutatott jobb képet, mint Viktor Hugó: Nyomorultak című híres regényében, vagy Dickens: Twist Olivérjében, A kihelyezett gyermekek jelentős része vagy elpusztult, vagy elzüllött. Az intézeti gondozás pedig csak a gyógyításra terjedt ki, a gyermekek nevelést nem kaptak. Ez az állapot hosszú évtizedekig tartott. A gyermekvédelem kisdedóvással kapcsolatos részterületének intézményhálózata is -éppen úgy, mint a felnőttvédelemnél - kezdetben a társadalmi egyesületek buzgalma révén szerveződött, (Pl, Országos Kisdedóvó Egyesület, Szatmár Vármegyei Széchenyi Társulat a gyermekmenedékházak létesítéséért, stb.) Az 1891. évi XV t, cz. kimondta, hogy a kisdedóvás feladatait, a 3-6 éves gyermekek testi, szellemi és erkölcsi védelmét a szülők távollétében óvni szükséges. Ezt az állam a községek, hitfelekezetek, jogi személyek, magánszemélyek útján kívánta biztosítani, A községek