A létrontás dicsérete [antikvár]

Prológus „Kulcsszerep hárul majd a bíróságokra, hogy az országban helyreállítsák a törvényes rendet." - adta hírül a minap a kisváros sajtója. Eközben pártok küzdenek a demokrácia megvalósításáért - elismerve, hogy ebben is akad némi hiányosság. Mielőtt azonban a nyájas olvasó végleg elveszítené hitét napjaink közéletének igazságosságában, megállapíthatjuk, hogy mindez egyoldalú túlzás. Mert rend mindig volt. Kérdezzük meg a hatalmasok bármelyikét, a töretlen fejlődésről, rendről és nyugalomról kapósból idéznek kulcsmondatokat. Céljuk mindig is az volt, hogy mértékadó polgárai jól és otthon érezzék magukat, legalábbis nyilatkozataikból ez derüljön ki. Minél tágabb az emberi jogok deklarációja, annál kevésbé vesszük észre ezek sérülékenységét. Márpedig ahol sérül a jog, ott betegség üti fel a fejét, amit kezelnünk illene. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hajdan híres universitas. Történetünk helyszíne egy nevenincs kisváros, valahol a Napkelet és az Óperencián innen találkozásánál, régi kultúrával, valaha gazdag földnek közepén. Az idők kezdetén az egyetem tudósai még képesek voltak hitük szerint átlátni a való világot, így több tárgyban is tanárkodtak. Tették ezt nagy bölcsességgel, kiváló szorgalommal és mélységes humanitással. Telt-múlt az idő, gyarapodott a tudás, egyre többen kezdték hirdetni a tanokat, még mindig bölcsen, szorgalmasan és emberséggel áthatva. Később már minden néven nevezhető stúdiumnak külön tanóra volt, majd pedig egyetlen diszciplínán több tudós professzor osztozott. Az idő haladtával a specialitások is osztódni kezdtek, majd a szub-specialitósok professzorai kezdtek gomba módra szaporodni. Az universitas nagyjai úgy látták, hogy tudós gárdájuk nem fér már egyetlen műintézményben, így ráéreztek az új egyetemek alapításának gondolatára. Mindezt tett követte, s Hunniában megszaporodtak az egyetemek. Ez volt a zseniális fejlesztés nélküli fejlődés gondolata.