A munkások városa [antikvár]

Nagy igazság van abban a közszájon forgó megállapításban, amely szerint az ember teljesítő- és alkotóképessége általában a harmincadik életév körül és azon túl hozza meg legszebb gyümölcseit. A nagy életcélok megvalósítására, a komoly hivatás betöltésére készülődök első huszonöt-harminc évüket rendszerint végigtanulják, idejük, cselekedeteik zöme az érlelődés, az igazi életre való készülődés jegyeit viselik magukon. A zsengék és a vadhajtások korszaka ez, amiben csak a legnagyobb tanítómester, az élet képes egységet, markáns összhangot teremteni. Az élet újabb és újabb helyzetek révén sorozatos választások döntési kényszerhelyzetek által formál bennünket végülis olyanná, amilyenné leszünk. Mondják: az igazi értékek ebben a folyamatos küzdelemben formálódnak ki, tisztulnak le, válnak nyilvánvalóvá. Ritkán tesszük meg ezeket az alapvető igazságokat tartalmazó észrevételeinket az emberhez hasonlóan megszületett és élő organizmusokkal, gyárainkkal, üzemeinkkel, városainkkal kapcsolatban, pedig a hasonlóság nagyon is kézenfekvő. Különösen azokban az esetekben figyelhető meg, amelyekben az emberi életkor, az érlelődés egyes fázisai és az „objektum" fejlődési szakaszai többé-kevésbé egybeesnek. Szocialista nagyüzemeink, városaink ilyenek. A ma még élő idősebbek emlékezhetnek a szülési fájdalmakra, a gyermekbetegségekre, a fejlődés fájdalmas ellentmondásaira, a kamaszkori vadhajtásokra. A fiatalabbak pedig az érett korba lépés, a beérkezés tanúi és részesei lehetnek.