A román tengerpart [antikvár]

á T. engerpartunk, az ősi Pontosz Eüxeinosz „balpartja", a Nagy Tenger, ahogy Mircea cel Bátrin fejedelem címerszövege nevezi, pontosabban a Fekete-tenger román partja északon a Duna Chilia ágának torkolatától, a szovjet határ mellől, délen Vama-Vechéig, a bolgár határig nyúlik. Kétszáznegyvenöt kilométeres sávon dacol itt a szárazföld a tenger hullámaival, melyek vihar idején vad haraggal rohannak partra. De az ember ősidők óta tudja, hogy ez a tenger barátságos, vendégszerető is tud lenni. . . így történt aztán, hogy évezredekkel ezelőtt a görögök, miután egy ideig barátságtalannak nevezték a Fekete-tengert, végül is a Poníos^ E//xe/nos^ — a vendégszerető tenger — nevet adták neki. És napjainkban, jobban mint valaha, ráillik ez az elnevezés tengerpartunkra, amelyet hajón, vasúton és légi úton egyaránt könnyen elérhetnek a vendégek. Igen, rendkívül találó ez az elnevezés, mert míg az időszámításunk előtti VII. században amilétoszi görögök meghonosítják a kereskedelmet ezen a vidéken, s ezzel rányomják civilizációjuk bélyegét is, manapság tengerpartunkat főként az teszi rendkívül vonzóvá, hogy a teimészetalkotta pompás táj az ember kezemunkája nyomán