A sárospataki Rákóczi Gimnázium jubileumi évkönyve [antikvár]

Tudva tudom: a címnek, amit e beköszöntőm visel, két jelentése is van. Nem szándék nélkül. Ámde nem kétértelmű, hogy homályosítson, hanem kettős értelmű, hogy többfelé mutasson. így gondoltam el, s így is vállalom. 1. Az én osztályom volt Patakon az első, amelyik ¦— épp ötven éve — angollal indult neki a nyolcosztályos gimnáziumnak, s a latint (a harmadikban belépő némethez csatlakoztatva) csak ötödikben kezdte el, akkor sem a legnagyobb óraszámban. De azért, ha némileg sietős léptekkel is, auctorokban Ciceróig, grammatikában a genitivus subiectivus és obiec-tivus rejtelméig mi is eljutottunk. Nem dicsekvésből mondom mindezt, csak azért, mert innen származik címemnek fentebb jelzett kettős értelme és szándéka. Sokezer pataki diák él ma is az országban és a világban; s így annak az egyetlen egynek, akire e kötet előszavának megírása hárul megtisztelő feladatként, a dicsőségénél jóval nagyobb a felelőssége. Egy csaknem fél évezredes alma mater nevében kell üdvözölnie az olvasót (genitivus obiectivus). Ámde a kötetnek sem szerkesztője, sem társszerzője nem lévén, maga is csak kívülről köszöntheti, őszinte örömmel, ezt a most közkézre kerülő gyűjteményt; s persze az alkalmat, amely ennek összeállítását lehetővé és szükségessé tette; nem kevésbé azokat, akik vállalták, hogy élnek a lehetőséggel és kielégítik ezt a szükségletet. Lényegében tehát mint olvasó szólalhat meg és küldhet üdvözletet (genitivus subiectivus). Mert az olvasó — a számos, a túlnyomó többségében hűséges pataki diáktestvér — megérdemli az üdvözlést; de semmivel sem kevésbé az itt közrebocsátott kötet: régi, de sohasem öregedő iskolánknak mélységében is dimenzionált, ám mégis elsősorban jelenét taglaló arcképe. 2. Hogy négy és fél évtized mit jelent egy ember életében, azt tapasztalatból le tudom mérni. Nem mintha csak ennyit értem volna meg (de jó is volna!), hanem mert tavaly múlt ennyi ideje éppen, hogy — ötödikesként — Patakra kerültem, csatlakozni ahhoz a legelső angol tagozatos évfolyamhoz, amelyik épp a négyszázadik esztendő köszöntése után, a négyszázegyediknek kezdetén indult neki diákpályájának (bár épp nem a hagyományos ,,deák"-pályának immár). Hogy négy és fél évszázad mekkora idő az emberiség történetében — milyen töredéknek milyen töredéke —, azt már sokkal nehezebben érzékelem. Nem vagyok ugyan természettudós, aki évmilliókban gondolkozik; de nyelvvel és kultúrával foglalkozván, az évtízezredek tőlem sem idegenek éppen. Ám ha arra gondolok: népünknek mint nemzetnyi mikrotársadalomnak történetében ez a négyszázötven esztendő az írásos emlékekkel dokumentált időhossznak majdhogynem a fele, akkor felsejlik mégis: mi része lehetett a mi iskolánknak az évszázadok során a magyar európaiság kimunkálásában és az európai magyarság felnevelésében. 3. Régóta fájón hiányolom a mi időnkben még természetes és elmaradhatatlan, nyomtatásban közreadott középiskolai Értesítőket, Évkönyveket. Érdekes, tanulságos elővenni ma is őket. Nemcsak azért, hogy a kívülálló elszórakozhasson vele Jó emlékeztetők ezek még a volt iskolabelinek is, hajdani önmagára meg a többiekre. S ami nem utolsó: