A szegedi nagyárvíz képeskönyve [antikvár]

1879 tavaszán Európa félelmetesen csöndes. A háborúktól legzajosabb világcsücskök is némák. Nagy epidémiák és a társadalmakat rontó vészek eltűntek, a szánakozásra kész szíveket szorító események szűntek.Ebben a ritkán adódó történelmi csöndben, az összedűlő házak ezreinek ropogása, a vízben vergődő tízezrek jajkiáltása megsokszorozódva, fölerősödve készteti segélynyújtásra a világot.A történelem csöndjén és tényén túl tán az a belátás is munkált, hogy Magyarország második városát, Szegedet temette hullámai sírjába az őt teremtő Tisza. Amelyről a nép tudta, legendázásra mindig kész emlékezete mondatja tán, hogy joggal jött legnagyobb, de már régi mivoltában eltunyult városa látására az Öreg. Elpusztítva a régit egy sokkal szebbre, jobbra, nagyobbra vágyott. Tudta, hogy csak annak elvesztése révén kényszerítheti Szegedet és lakosságát arra, hogy a szeretett várost újból felépítse. Tudta, hogy itt csak a házak pusztultak el. A házakat építő ember megmaradt, erején megizmosodva gyürkőzik, hogy megújrázhassa magát.