A Székesfővárosi Községi Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium jubiláris évkönyve az 1944-47-es tanévekről [antikvár]

Részlet a kötetből:Mult, jelen, jövő. Az előszót írta: dr. Szoboszlay Ferenc, Budapest Székesfőváros közoktatásügyi tanácsnoka. Székesfővárosunk a 80-as évek legelején, a kor szükségleteinek megfelelő leányiskolát létesített a budai várban 65 esztendővel ezelőtt, amelyből kereken három évtizede kisarjadt a mi jubiláló Szilágyi Erzsébet községi leánygimnáziumunk. Az ilyen ritka évfordulók minden intézmény életében az egész mult emlékét idézik és ezt a tradíciót mi is örömmel követjük. Gimnáziumunkhoz kapcsolódóan 65, illetve 30 esztendő pedagógiai munkájának jelentőségéről kellene most szólanunk. A történelem kiteljesedése azonban úgy hozta magával, hogy célszerűbbnek látjuk, ha 62+3, illetve 27+3 esztendőről beszélünk. A különbségtételnél jelentkező határvonalat egy oktalan háborúbasodródás bűnhődéses, sok-sok emberi szenvedés és anyagi pusztulást magába sűrítő záróakkordja húzza meg, mely megcsúfolta magyarságunk legszentebb hagyományait. Ezért külön szólunk arról, ami e határvonalon túl és ismét külön arról, ami innen van. Intézetünket a krinolinos idők gondtalan anyagi jólétében alapította Budapest székesfőváros annak kifejezésre juttatásaként, hogy törvényelőírta kötelezettségein túlmenően is részt kíván venni a magyar művelődés emelésének szolgálatában. Az akkori jólétben nem okozott különösebb gondot a még oly jelentős anyagi fedezet előteremtése sem, mi azonban, a kései utódok, kik már a történelem ítéletét is ismerjük, nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a történelem mérlegén könnyűnek találtatott iskoláink szellemi fedezete. Csak a fényt és ragyogást árasztó felszínt tanította és fedezte és ugyanekkor figyelmen kívül hagyta a társadalmi élet mélyén dübörgő, annyiszor kitöréssel fenyegető jelenségeket. A látszat és valóságnak ez a kettőssége végigkísérte a magyar iskolát egészen az első világháború számunkra semmi jót nem igérő, a hivatalos országvezetés részéről mégis annyi dicséretet és palástolást igénylő korszakáig. A háborút követő negyedszázad aztán csak az árnyakat növelte. Hivatalos iskolapolitikánk korántsem a magunkbaszállást, hibáink és mulasztásaink jóvátételének gondolatát kívánta növendékeink lelkébe plántálni. Helyette a világot lángbaborító tűznek, nemzeti sérelmek hangoztatása által, való, újraszítását, a társadalmi valóságnak pedig illúziók által való palástolását írták elő nevelőink legfontosabb kötelességéül és háttérbe szorítottak úgyszólván minden egyéb szempontot.