A topolyai szobrok és emléktáblák [antikvár]

Előszó Az, hogy a sok lehetőség és téma közül éppen a topolyai szobrok és emléktáblák rövid történetének leírása mellett döntött az alulírott szerzőpáros, azzal magyarázható, hogy ezek a szobrok és emléktáblák is múltunk és jelenünk részei. Az első indíttatást a témaválasztásnál az adta meg, hogy a régi topolyai képeket nézegetve több olyan szobrot is láttunk, amelyek közül soknak nyoma veszett. Eltűntek a huszadik század viharos és háborús éveiben, az országhatárok tologatásakor, a rendszerváltozásokban és a különböző eszmei leszámolásokban. Végül is eljutottunk addig a pontig, hogy az egész város területén csak egy köztéri szobor maradt meg, dr. Hadzsy Jánosé, az orvosé, aki maga és egyedül többet tett a mezővárosért és az itt élőkért, mint az elődei összesen, de a későbbiek sem alkottak nála többet. Szobra ugyan megmaradt, nem döntötték le mint a többit és nem is semmisítették meg, de nevét gyanúba akarták keverni elvakult emberek az 1970-es évek elején. Ekkor ugyanis a topolyai gimnáziumban volt egy kezdeményezés, hogy az vegye fel a dr. Hadzsy nevet, ám a helyi ismeretekkel nem rendelkező két tanárember olyan vádakkal illette az or\'os későbbi leszármazottait (nacionalista stb.), amit a munkásmozgalom topolyai résztvevői cáfoltak meg. A cáfolat ellenére a gimnázium nem vette fel a híres orvos és humanista nevét, de ezt megtette helyette az egészségügyi intézmény. Az egyedüli megmaradt köztéri szobor is többször költözött, míg végül a nevét viselő egészségügyi intézményhez nem került, remélhetőleg most már hosszabb időre. Visszatérve a régi képekre és képeslapokra, megállapítható, hogy Topolyán már a múlt század végétől voltak köztéri szobrok, főleg szakrális jellegűek, majd a későbbiekben más jellegűek is. Elsősorban olyanok, amelyek egy-egy politikai kornak az alkotásai voltak. Ezeket az elvakultság, a primitivizmus és a kizárólagosság jegyében és abból kiindulva döntötték le, törték össze, gyalázták meg, jobb esetben pedig temették el mint egy „történelmi hullát", ám ez mégsem jelentette végleges eltűnésüket. A fizikai eltüntetésük és megsemmisítésük nem volt teljesen sikeres. A történelmi tudat, a szájhagyomány, a régi képek és az emberek emlékezete többé-kevésbé megőrizte emléküket. így a régi városháza előtti, a valamikori Szentháromságra és 1. Petar Karadordevic király bronzszobrára még manapság is emlékeznek az