A város arcai és arculata [antikvár]

A város arcai, arculata cmií kíáUitás fotóiról ' „Nem elég tudós módra, aiiyaggyiijtésszerücn megismerni az anyagot, azt >lcgc artis< feldolgozni. s lélekben talán idegennek maradni töle. Emberileg is részévé kell válni a hagyománynak s ezzel egy embercsoport lelki életének. Csak igy juthatunk hozzá ahhoz, ami másképpen nem adható át. mint élő lényről élő lényre, szemtől szembe való találkozással." (Kodály Zoltán) Ez a három mondat - amely három nyelven kör-befiit a számos székelyföldi és magyarországi helyszínen kiállított pannók alsó sávjában - annyi mindent elmond Sebestyén Józsefről és az ö Sep-siszentgyöigyhöz való viszonyulásáról, hogy én itt talán abba is hagyhamám a mondandómat. Az idézet Kodály Zoltántól való, ám nemcsak a zeneszerző, hanem az építész munkájára is érvényes. Nem azért, mert vannak, akik úgy hiszik, hogy az építészet megfagyott zene. Szerintem ez nem igaz. Az építészet: építészet. Művészet, mely önmagában, a saját jogán áll meg a lábán - persze ha a statikusok is úgy akaiják. Úgy vélem tehát, hogy ezek a gondolatok minden olyan művészre vonatkoznak, aki nem akar gyfikértelenül alkotni. Az építészi munkának arra a területére pedig, amelyen Sebestyén József dolgozik, különösen érvényesek. Hiszen ö épített örökségünk védelmére, megmentésére és továbhhagyományozására tette fel az életét, és úgy végzi munkáját, hogy nem md „idegennek maradni" tevékenysége tárgyától. Sok műemlékünk részesült eddig az ö gondoskodásában, és reméljük, hogy ezután is igy lesz. Azt pedig nem kell bánnia, hogy az ő életműve nem üvegpaloták, szigorú acélszerkezetek vagy éppen szárnyas tornyok sorából fog összeállni. A fotózás ma már minden építész adat- és anyaggyűjtési segédeszköze, bár nem árt néha emlékez-temi arra, hogy ceruzával vagy tollal alaposabban körül lehet járni a témát, a teret. A fényképezőgép exponáló gombját bárki lenyomhatja. A kérdés azonban az, hogy az ember milyen szemmel nézi környezetét, mit vesz észre, mit tart megörökítésre méltónak, és ezt hogyan tudja önálló értékkel bíró képpé komponálni. A fénykép sok mindent elárul készítőjéről. Sebestyén Józsefről azt, hogy fotóival túllép az anyaggyűjtésen, és - mint ahogy korábban mondtam - lélekben nem tud idegennek maradni tárgyától. Ezt láthatftik már korábban kiállított munkáin is. Az itt látható képanyag Sepsiszentgyörgyről szól, arról a helyről, ahol Sebestyén József talán egy kicsivel inkább otthon van, mint a világ más tájain - természetesen Budapest kivételével, ahol él. Diákkorától kezdve, úgy huszonöt-huszonhat éve, rendszeresen jár Sepsiszentgyörgyre, a családi kötődés okán is, hiszen felesége Sepsiszentgyörgyön született és nőtt fel. Így hát Sebestyén Józsefet gyakran láthatjuk „szemtől szembe", mint „élő lényt" - hogy visszatéijek Kodályhoz - a város utcáin. Amikor a várost jáija, ö is lát minket és környezetünket. Azt is meslátja, amit mi nem veszünk észre, mert lehet, hogy megszoktuk, tán meguntuk vagy egyszerűen „csak" nem áll rá a szemünk, vagy talán a szívünk még az is lehet. Ő jön, lát - „Veni, vidi " - nem, nein győz, csak fényképez, majd otthon tovább dolgozik a képein, és végül előáll egy ilyen fotóanyaggal és láttat. Most megmutatja nekünk a város épületeinek arcait, vagyis az épületeket díszítő, arcokat formázó stukkókat. Ezek az arcok beszédesek. Vannak közöttük ártatlanok, szigoniak, ijesztőek, vidámak, bugyuták stb. De mind szeretnivalók. Szembe állhatunk velük, és inindenki azt olvashat ki a tekintetükből, amit tud, vagy amit akar. Elgondolkozhat az arcról általában, sőt az álarcokról is, mellyel sokan járnak közöttünk de nem farsang idején. Ennyit az arcokról. Ami az arculatot illeti - csak sejtve a fotós-épitész szándékát arra nézve, hogy miért illesztette a ki- állítás cimébe - azt gondolom, hogy valószínűleg mindenkinek más jut eszébe erről a szóról. Engem arra késztetett, hogy eltűnődjek a város száz évvel ezelőtti arculatán, mivel ezek az arcok mind ilyen korúak vagy még öregebbek. Továbbá azon, hogy mi minden változott azóta ezen az arculaton. Öregedett és fiatalodott. Gazdagodott és szegényedett. Gazdagodott Kós Károly épületeivel a huszadik század első felében, de tovább nem megyek, mert nem akarok az ítész szerepében fellépni. Megvan a véleményem, ahogy elsö műhelyfónököm tanácsolta: „Magának mindig legyen véleménye, de jól gondolja meg, hogy hol mondja el." A figyelmeztetés második felét persze már nehezebb volt betartanom, lett is belőle elég bajom. Mégsem hallgathatom el, hogy amióta Szentgyörgyön élek - azaz 1969 óta - a város arculatából bizony eltűnt egy s más, ami hiányzik nekem. Eltűnt a két Kós Károly tervezte épület a Megyei Kórház udvaráról, a Bogdán-ház, valamint sor- és sorstársai a Bodok szálló elöl, a Veress kúria a Kossuth Lajos utcából, a központi park feletti lakóházak sora, s a zsinagóga épülete. Nagyon hiányzik a régi vashíd az Oltról, amit meg lehetett volna hagyni a gyalogosoknak. Hiányzik a Súgás Áruház neve, amit levettek a homlokzatokról, mert kellett (?) a hely a reklámok számárad Sajnálom, hogy eltűnt két helyi képzőművészünk sgraffitója a durván átépített Súgás Vendéglőben, s az is megtörtént, hogy egy másik sgraflitót egy homlokzatfelújitás során egyszerűen átszíneztek. Elég! A sort majd mindenki folytathatja. Most örvendjünk a kiállításnak, mert nagyon szép. Lehet kedvencet választani az arcok közül. Az én kedvencem két alig néhány centiméternyi, fából faragott pofácska a Martinovics utca 1, szám alatti ház ablakszárnyain. Nemcsak azért, mert ők a legkisebbek, és ugye mindig a legkisebbet szokták szeretni, hanem azért is, mert őket látom a legnagyobb veszélyben. Attól félek, hogy utoléri és elpusztítja őket is az egyedüli üdvözítőnek vélt. Nagyhatalmú Termopán. Balázs István 1 A sepsiszeiirgx'öijr}^! Szélíely Nemzett Miceuinban megren-ciezelt kiúllilás megmiláján, 2006. december S-áil elhangzott bevezelö szerkesztett szövege. 2 Azóta ugyan a Itév visszakenllt. íte nem az eredeti fém bettikkei, hanem csicsásan kivilágitott fonttában. legalább kétszeres mél-efbeti és pers:e kél emeleltel magasabbra.