A város, még ez egyszer [antikvár]

Meleg, nyári éjszakákon néha az ablak alatt ülök, és a zajokat figyelem. Ahogy enyhül a forróság, égnek szaladnak a hangok is, és amikor apám fáradtan belöki a kaput, már szinte teljes a csönd. Ilyenkor a házakat bámulom, és ahogy remeg a levegő, úgy látom, mintha föl-le kapcsolgatnák a fényeket. Van valahol egy város. Fehér, kopár, és bizonytalan. Nem nőnek fák. Lepusztult és koszlott az egész. Papírszemét van. Van nagy templom is. Mintha egy völgyben meg egy hegyen állna, és mintha az egész város egy hegy mögött volna. Általában nőkkel megyek oda. Mindenki idegen és ismeretlen, talán a nyelvet sem beszélem jól. Ha erre a városra gondolok, a fejemben is hegyet kell másznom ahhoz, hogy megpillanthassam, de amikor már látom, mégsem valami magas pontról nézem, hanem belülről, és az egész bizonytalanságban nagyon élesen és valóságosan. Mintha ott állna folyton minden mögött. Mintha tudhatnánk, hogy igen, ez a város létezik, de nem beszélünk róla, és valamiért nem merjük keresni sem. A minap levertem a tükröt a fürdőszobában. Azóta nézegetem az összetört arcaim a cserepekben, vagy csak ülök a kád szélén, és a szemüvegemmel játszadozom. Nehéz. Ja, barátom, tizennégy dioptria. Rövidlátó vagyok. Lehet, hogy azt a várost, ott a hegy mögött, csak álmodom? Nincs válasz. A kád szélén ülök.