A vízgazdálkodási együttműködés 50 éve [antikvár]

Honnan hullott le az első csepp? Az égben, az Isten kegyelméből született vagy talán a felhők ajándéka? Hópelyhek szülötte? Vagy tán egy szikla méhéből fakadt és vájta ki a folyómedreket? Nem tudjuk. Víz. Benne fogamzott meg az élet. Elindult a forrástól, vízesésekkel hullott alá, megtermékenyítették a folyómedrek és a misztikus partok titkai, s kövekkel jutott el az óceánig. A folyók áramlataival úszva hirtelen összeölelkezett vele. Évmilliókon át rohant a folyókon vörösen, sárgán, feketén, kéken a nagy vízig. A víz segítette életünket az emberré válás nehéz útján. Ezüstös halak ízletes húsával táplált. A gyöngyét adta. Oltotta tüzeinket. Öntözte a földjeinket. Enyhítette a szomjazok szomját. Vigyázta a hidakat. Bárkán vitt, hogy megmentsen bennünket. Hajósokat ringatott. Segítette őket a szárazföldek meghódításában. Tisztította ruháinkat. Elfedte könnyeinket. Óvott a partjaival. Simogatott a habjaival. Elringatott a hullámaival. Hasznosítottuk erejét. De fenyegetett, rombolt és pusztított is. Elismerjük: esetenként megosztottuk, eltérítettük, megsértettük méltóságát. Gyöngítettíík a medrét. Erőszakkal is szelídítettük. Megbolygattuk nyugalmát. Csövekkel szőttük át. A partjain ritkítottuk az erdőket. Használtuk, fogyasztottuk növényeit, állatait, elvettük kavicsát és aranyló homokját. Elismerjük. Állunk és számoljuk a hulló cseppeket. S a Tisza még halkan folyik a Kárpátoktól, készen arra, hogy forrásától Ukrajnán, Szlovákián, Magyarországon át eljusson Szerbiáig. Valamikor siettettük folyását. Négy nyelven kiáltjuk a mellékfolyóinak csodaszép nevét, és mindegyikét értjük. Gazdagítanak bennünket. Mindennapi Isterünk-Dunánk. Vajon a forrásnál szebb, a torkolatnál-e vagy talán a középső részén, ahol állunk? Hol szentebb a vize, a Fekete-erdő hegyoldalain vagy a Fekete-tengerben? És melyik partján leltek otthonra az első emberek? Hogy sikerült Trajanusznak hidat vernie rajta? Miiyen is? Alpesi, pannon, szláv vagy román? Ilyen is, olyan is. Ki fogja összeszámolni földjeit, városait, kilométereit, mellékfolyóit, népeit, hídjait, s megismerni örömét és bánatát? Ki ismeri meg az Európa szívén át vezető mitikus bolyongásának minden titkát? Ő nem pihen. Folyik. Nem apad el, nem áll meg. Újjászületik háromszáznyi mellékfolyóból, mossa és békíti lelkiismeretünket. Hozzászokott ahhoz is, hogy haragudjon, hogy zavarossá váljon, hogy megvaduljon. És mégis áldjuk városokban, földeken, mezőkön. A folyók nyitottá tesznek bennünket, kiszélesítik látómezőnket. Vízostoraik elmossák a határokat: víz-determinálta testvérek állnak mindenütt a másik oldalon, a folyók összekötnek jóban és rosszban, akkor is, ha minden más elválasztani igyekszik. Csak amikor a vízről beszélünk, a se nem enyém - se nem tied folyóinkról, csak akkor értjük meg egymást. A víz a mi kényszerünk, amiben osztozunk, az a pillanat, amelyben elnémulunk az árvizek előtt, amikor megfeledkezünk mindarról, ami elválaszt egymástól, és elkezdjük a megfékezését, fohászkodva: ne hozzon árvizeket, ne öntse el falvainkat és mezőinket, ne okozzon bánatot és betegséget, újra hallhassuk a teli hálójú halászok énekét, érezhessük a hínár és a vízililiom illatát