Ahol a vörös út vezet... [antikvár]

Ősidők óta az emberi értelem mozgatója, hogy megismerje környezetét, egymást követően rakja sorba, rendezze, amit látott, hallott, tapasztalt. Mindaz, ami az emberiség egyetemes kultúráját jelenti, részekből állt össze hasznos egésszé, emberöltőkön át nemzedékek tapasztalatait megörökítve és továbbfejlesztve új minőséget hozva létre. A történelem tanulságai elengedhetetlenül fontosak a jelen és a jövő építésében. Akkor is, ha csupán szűkebb területek, ha kisebb emberi közösségek társadalmi helyét, szerepét, küzdelmét és sikereit kutatjuk-vizsgáljuk. Egyetlen üzem története is része a társadalmi tartalomnak, magában hordja adott korok minőségét, tanulságos adatokat szolgáltathat a ma embere számára, és magában hordja a jövőt, mint törvényszerű következményt. Korunkat sokan „rohanó" kornak nevezik. Valóban az, jó értelemben is. Fokozódik a természettudományi, műszaki érdeklődés és szemlélet. Objektív, szükségszerű jelenség ez, és nem rossz dolog. Azt a következtetést is levonhatjuk ebből — és ez a természetes emberi felfogásmód —hogy jobban bíznak a jövő ígéretében, amiért maguk is munkálkodnak, mint a múlt emlékében, amely örökségül maradt sivárabb korokból. Mégis meggyőződésem: a múlt tanulságait, a múlt emlékeit, még ha keserű, ha mégoly terhes is — nem temethetjük el. A marxizmus—leninizmus klasszikusai is sokat merítettek a megelőző korok példáiból, tapasztalataiból, részben ezek alapján dolgozták ki jövőnk útját; emlékezetünkbe idézve mindazt az embertelenséget, keserűséget, kizsákmányolást és nyomort, amely a rabszolgák, jobbágyok és proletárok osztályrésze volt. Az ember tisztuló érzelmeit és erősödő akaratát nem csupán a jövő szépítése ötvözi, hanem a múlt ismerete is táplálja. Nem szabad tehát felejtenünk akkor sem, ha a jelenre koncentrálunk és jövő terveinket alapozzuk.