Arcok, arcélek [antikvár]

Szeretek utazni. Jó útra kelni, vakmerően nekivágni egy ismeretlen világ titkainak, érdekes emberekkel találkozni. Tavaly ősszel komoly tervet szőttem egy különös utazásról. Batyumban nagy lelkesedéssel és kevés tapasztalattal indultam szerencsét próbálni. Bekopogtattam ismeretlen-ismerős életekbe. Napfényes irodák, kávéillatú szobák és színkavalkádban lubickoló műtermek pillanatnyi vendége voltam. Helyet kaptam süppedős fotelekben, emlékké érett élményekben. Ez a könyv egy különös, 1996-ban induló, a díszpolgáravatás sorrendjét kronologikusan követő időutazás. Különös, mert szokatlan módon huszonkilenc főszereplője van. Az olvasókkal a következő lapokon huszonkilenc olyan ember osztja meg gondolatait, akik az élet különböző területein bizonyították az emberi csoda sokféleségét. Kíváncsiskodásomra vallottak a világról, az élet kis és nagy csodáiról, önmagukról. Köszönettel tartozom azért, hogy náluk, velük időzhettem. Persze minden utazás hagy maga mögött űrt is. Mindig marad egy olyan szeglete a világnak, amit nem volt módunk befogadni, mindig vannak elmaradt találkozások, amelyeket már soha nem tudunk bepótolni. Sajnos ez alól az én utazásom sem volt kivétel. Dr. Hegedűs Gézához, dr. Kemény Pálhoz, Tátrai Vilmoshoz, Kazimír Károlyhoz, Csillag Lászlóhoz és Papp Lászlóhoz már nem tudtam eljutni. A hozzájuk vezető útra nem volt érvényes jegyem. A könyvben ők hatan nem szólalnak meg. Emléküket e lapok helyett szívünk őrzi.