Arrabona 4. [antikvár]

SZŐKE BÉLA (1913—196L) „Kitűnő tudóst és igen derék embert vesztettünk benne", így ír haláláról egyik tudóstársa. S valóban Szőke Béla kristálytiszta jelleméről, egyszerű, nemes emberségéről és komoly, nagy tudósi rangjáról ilyen keresetlen szavakkal lehet csak méltóan megemlékezni. Hősi lélek lakozott benne és élete is hősi élet volt. 1913-ban Malackán született, a morva határ közelében. Az első világháború után a család Érsekújvárra költözött. Ott végezte a gimnáziumot. Azok közé a ritka középiskolások közé tartozott, akik már serdülőkorukban felismerik hivatásukat, lankadatlanul és következetesen készülnek fel arra és semmi attól el nem térítheti őket. „Gyermekkorom óta érdekelt a régészet. Mint középiskolás és fiatal egyetemista diák, terepjárások során tekintélyes régészeti gyűjteményre tettem szert", olvassuk önéletrajzának kéziratában. Minden szabad idejében, szünnapjain Érsekújvár környékét járta, főleg Kisvárad, Naszvad és Andód határát. Szenvedélyesen kutatott, ásott, gyűjtött. Már önképzőköri tevékenysége szépen tükrözi további tudományos pályájának két irányát: a szűkebb értelemben hazájának számító Kisalföld régmúltjának szorgos kutatását, de a buzdítást is arra, hogy társai, barátai, ismerősei, a lakosság is figyelő szemmel nézze városát, a környező falvakat, a tájat s jegyezzen fel mindent róla, amit átél, tapasztal, észrevesz. Szőke Bélát elsősorban és