Az emlékezés ösvényei [antikvár]

A múlt nem egységes egész, mindig úgy vál^a színét, ahogy az emlékező előtt megjelenik. A remélt olvasó tehát nem megdönthetetlen igazságokat talál a következő lapokon, hanem olyan emlékeket, amelyek valószínűleg elsősorban az emlékezőre jellemzők, ^szakánként úgy róttam sona sort, mintha baráti körben, bor mellett beszélnék a régmúltról, ami előttünk lett történelem, de azt is jó tudnunk, hogy a szemtanú a tények mellett s^át élményeivel is érvel. Esetenként az emlék is csalfa, mert a múltat mindig a jelenben é^ük át, s közben könnyelműen megfeledkezünk arról, hogy minden jelenünk múltja. Nem forgattam fonásmunkákat, beértem emlékeimmel, s az elbeszélés áradatában az időrend is elveszítette jelentőségét. A neveket, tapintatból, néhány esetben megváltoztattam, nem akartam indokolt érzékenységeket sérteni. Nem törté- j nelmet írtam, végső igazságok helyett az olvasónak be kell érnie a szerző feltételezett tisztességével, aki csak annyit jegyez meg, hogy minden más fölös hiúság lenne részéről. I i,' Ma már tudjuk, hogy abban az időben valameny-nyien reménytelenül gyávák voltunk, s bár a megmaradás erasmusi bölcsességével vigasztaltuk magunkat, ennek is csak személyre szóló jelentősége volt; az áldozat nem ügye igazának tudatában indult a halálba, hanem kiábrándultan, a kijátszott igazság példájaként. Mi pedig, ha gondoltunk is arra, hogy napról napra feljegyezzük mindazt, ami körülöttünk történt, gyorsan le is tettünk róla, vagy megsemmisítettük a már teleírt lapokat, mert a tanú épp oly gyanús volt, mint a vádlott, a hatalom pedig egyébként is igyekezett minden nyomot eltüntetni. Az emlékezet tétován jár a múlt kövei között, még ma is - 1988 elején írom e sorokat -nehezen járható a táj, vannak területek, amelyeket áthatolhatatlan tüskebozót fed. A kort legjobban egy vers jellemzi, Illyés Egy mondat-a, a megfélemlített-ség és rémület ma is elborzasztó tanúsága, de Napló-