Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet Évkönyve 1994-1995 [antikvár]

Alig pár évvel ezelőtt ünnepeltük Intézetünk fennállásának 125. éves évfordulóját, olyan körülmények között, mely méltó volt a nagyhírű Intézet múltjához. Az a tény, hogy most az intézet vezetősége elhatározta, hogy évkönyveket ad ki, s ezzel is jelzi társadalmi és szakmai jelenlétét, azt bizonyítja, hogy az intézet nem öregedett el, hanem éppen ellenkezőleg, fiatalos tettrekészséggel készül a harmadik évezredre, azokra az időkre, melyben már a mi szerepünk alig lesz meghatározó, de a letett és megalkotott értékeink a jövő számára is okulásul szolgálhatnak. Ez az évkönyv abban az évben íródik, amikor a pszichiátriát, neurológiát, alkohológiát, addiktológiát minden támogatás és igyekezet ellenére sorozatos vereségek, vagy inkább veszteségek érik. Az új finanszírozási rend nem veszi tekintetbe az elmebetegek helyzetét, nem tesz szinte semmit, hogy kórházaink számára az elmebeteg egyenrangú legyen a sebészeti pácienssel, és elfordul attól a kihívástól, amit az egészségügy szakmai irányítása és a tulajdonosi jogokból eredő erőteljes elhatárolódás jelent. Vagyis az egészségügy vezetése mint már annyiszor, homokba dugja a fejét, s nem számol azzal a veszéllyel, ami az ágyak - elsősorban a pszichoterápiás lehetőségek - megszüntetéséből ered. Szinte mindenki mossa a kezét, a Szakmai Kollégium, a Magyar Pszichiátriai Társaság tehetetlen, s a már a múlt kormányzat idején is megnyirbált jogú Országos Intézetek tetszhalálukból talán csak az elkövetkező években felébredve vehetik vissza szakmai irányító szerepüket. De mi lesz addig? Még hány pszichiátriai ágy esik áldozatul a a vezetői szűklátókörűségnek, a felemás reformoknak, a hozzá nem értésnek és a szakmában uralkodó torzsalkodásoknak? A kérdés költői és csak a jövő hozza meg rá a választ. Ezért is nagyon fontos, hogy intézetünket szakmailag és erkölcsileg felkészítsük és megőrizzük arra, hogy az elkövetkezendő és elmúlt esztendőkben felhalmozott társadalmi presztízst úgy ahogy megőrizve készen álljon arra, hogy ismét az egészségügyi vezetés legfőbb útmutatást adó intézete legyen, hogy szakmaszervezési tapasztalatai nem pusztába kiáltott szavakként záródjanak irodisták fiókjaiba. Ehhez azonban összefogásra, az összetartozás-összezáródás pszichológiai jelrendszerére volna szükség, s nem a vagyonokba kerülő gyógyszerek propagálására, a szakmai irányzatok közötti feszültségek elfedésére és szőnyeg alá söprésére, nem a „csak senki meg ne tudja,, oppurtunista megnyilvánulásaira. A szakmai viták, ha nem alakulnának hatalmi harcokká, előbbrevivő, előremutató erejűek lehetnének, megsokszorozhatnák a szakma erejét, bemutathatnák sokrétűségét és életrevalóságát. Ellenkező esetben csupán személyes érdekeket és soha nem szakmai elhivatottságokat rejtenek magukban. Kár, hogy egy évkönyv előszavában szinte semmi melegség, semmi megelégedettség nem kerül leírásra. De ilyen időket élünk. Szolgáljon az utókornak kortörténetként is e néhány sor, mely akkor íródott, amikor a pszichiátria és neurológia belső feszültségei kezére játszottak az egészségügyi vezetés és a gazdasági érdekek betegtől elforduló, és a szűklátókörű szakmapolitikai vezetés dolgozók és betegek sorsaihoz közömbös viselkedésének és intézkedéseinek. Dr. Veér András