Babits Mihály szobrának avatása a Vérmezőn [antikvár]

részlet Babits Mihály szobrának avatása Nagy Gábor Tamás polgármester beszéde Buda, Krisztinaváros 2008. november 26. Habens sua fata libelli - a könyveknek megvan a maguk sorsa. Hasonlóan különös története, egyéni élete van a szobroknak is mifelénk. Hiszen hányszor fordult elő a szobordöntögető és bálványépítő XX. században, hogy , aki egyszer a nemzet méltónak talált nagyjai körül arra, hogy alakját talapzatra emelje, jellemét bronzba merevítse, azt később utolérte egy másik kor hamis divatja, egy új rendszer végzetes bosszúja, és ahogy az élők, úgy a szobrok élete is beteljesedett. Volt, akit bebörtönöztek, hogy az éltető napfénytől elzárva örökre rácsok, zárt raktárajtók mögött felejtődjön el. Volt, akit megaláztak, buta és ostoba indulatú tömeg áldozatává vált. És volt, akit a hatalom gyűrt maga alá, ördögi elégtételt vett rajta: beolvasztotta bálványa mohó bronztestébe. A halandók kicsinyes és önhitt tette volt ez a hallhatatlanok fölött. De sorsa van az el nem készült szobroknak is. Mert vannak jellemek, akik ugyan jelet hagytak az életükkel, maradandóbbat a gránitnál, szellemüket mégsem formázták szoborba. Az életükben bölcsek, türelemmel várakozók a halhatatlanságukban is azok. Tudják, ők tudják igazán, hogy ha van évszázad, amely nem az ő évszázaduk, jön még olyan, amelyik majd az övék lesz. Ezért türelemmel várják azt a pillanatot, amikor érdemesnek látják az időt arra, hogy ismét a földre, az élők közlé szálljanak.