Bábszínház 1949-1999 [antikvár]

m Gogol köpönyego Kényes dolog a krónika. A ködbe vesző messzi múlt patinája még csak-csak elviseli a tárgyilagosságot, de ahogy közeledünk a tegnapelőtthöz-tegnaphoz, úgy veszítjük el mindinkább éleslátásunkat. Elragadnak a személyes emlékek, akarva-akaratlan egyre elfogultabbak leszünk tárgyunkkal szemben. Ötven esztendő történéseit lehetetlen a teljesség igényével és a kétszerkettő józanságával bemutatni. Válogatni kényszerülünk, és a választás már minősítés is: valamit kiemelünk az átlagból, valamiért jellemzőbbnek, fontosabbnak ítélünk egy személyt, egy előadást a másiknál Nem feltétlenül művészi értékei okán, talán csak kortünetként. Ezt a kiadványt olyan emberek készítették, akik meg sem próbálják leplezni elfogultságukat az ötven éves Bábszínház iránt. Sem a szerkesztő, aki az itt olvasható és látható história jó néhány más szereplőjével együtt ennél az intézménynél fogyasztotta el a kenyerejavát, sem a mostani igazgató, aki felelős kiadóként azért is felel, amit nem ő követett el (tisztességes játszmákban ilyen a vezetők sorsa), sem pedig az összefoglaló történeti elemzés szerzye. A felületes szemlélő őt vélhetné a leginkább elfogulatlannak, ám ez is látszat csupán. Molnár Gál Péter szenvedélyes kritikus. Sokan nem így gondolják, mert szemérmesen iróniába szokta önteni én^lmát. Haragját, megvetését, gyakran még a lelkesedését is. Tudom, mert nagyon régóta ismerem, hogy lelke mélyén homo ludens, és mint ilyen, a bábjáték szerelmese. Különösen a nagy időkben, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján minden fontos előadást látott nálunk. Aztán többször haragudott ránk. Összeveszett a Bábszínházzal Mint a szerelmes, akitől sok minden elvárható, csak az nem, hogy tárgyilagos legyen. Szeszélyes. ítéleteiben sokszor igazságos, néha igazságtalan. Akárcsak ebben a csapongó, más kies tájakra is el-elkalandozó, cseppet sem szabályos bábszínháztörténetben. A bábszínháztörténetben, amelynek sok közép- és kelet-európai országban kapóra jött a „fordulat évét" követő államosítás: a szovjet minta nyomán létrejött egy tekintélyes bábszínházi hálózat, amely mindmáig meghatározza a bábjátszás helyzetét, rangját Bulgáriában, az egykori Csehszlovákiában, Lengyelcrrszágban, a volt „NDK" területén, Romániában, még a hajdan kiátkozott Jugoszláviában is (a Szovjetunióban a negyvenes évek végén már mintegy nyolcvan hivatásos bábszínház működött). Magyarországon másképp alakultak az események. A szovjet példa követésében ez egyszer nem bizonyultak elé^é hü tanítványoknak eleink. A honi pártállam csupán egyetlen bábszínház létrehozását tartotta szükségesnek. A Mesebarlangból Állami Bábszínházzá előléptetett-államosított intézmény első kinevezett vezetői többet tanultak a példakép eredményéből, mint fő-fő ideológusaink: ők egész egyszerűen lemásolták Obrazcov színházának legsikeresebb műsorait. Ám ezzel újabb fejlődési rendellenességet idéztek elő: az egyetlen hivatásos magyar bábszínház az első botladozó lépések után nyomban a felnőtt közönség felé kezdett kacsintgatni. Az Obrazcov esztrádműsoraiból vödörszámra merítő Sztárparádé kirobbanó sikert hoz: kígyózó sorok állnak a jegyekért. A