Bocskai Úr angyalkái [antikvár]

1. Még kora hajnal volt, a nap is alig szúrta fel fényes lándzsáit a párás őszi égbe, de már olyan volt a város, mint a megbolygatott méhkas. Egy ház se volt a szabadhajdúk ősi fészkében, ahol talpon ne lettek volna: fiatal, surbankókorban levő fiúk siettek ide-oda az udvaron, tej színű, finom párát fújva ki ormkon-szájukon, finom fegyvereket tisztogatva; dörmögő apák és testvérek stindörögtek körülöttük és néha még az anyák is ki-kinéztek az udvarra, a csemetére. Nyilvánvalóan köröttük forgott most az egész világ, ök voltak a legfontosabbak. Az apák kétszer is megnézték, jók-e a fegyvereik, külön kipróbálták a kút káváján a fiúk balaskáját, ezt a rövidnyelű, nagyfejű éles fejszét, amely a szabadhajdúk legfélelmesebb fegyvere - megpengették a finom kardokat, megnézték, nincsen-e túl szorosra kötve a gyermeken a korc, ami a rojtos aljú nadrágot tartja fent rajtuk. Szokatlan volt bizony ez a nagy szeretet. A harcban, vasban és vérben megkeményedett szabadhajdúknak, Bocskay úr angyalkáinak nemigen volt szokásuk, hogy mutogassák a szeretetet. A fiúnak nem voh szava az apja előtt, hallgass voh a neve, apja nélkül mozdulni se nagyon mozdulhatott. Aki idegen látta volna, ugyan elcsodálkozott volna ezen a felfordult világon. Még a szelíd Garbai Lacinak is kinyílt a szája: nagydarab, mindig mérges apjára egyenesen ráförmedt. - Ne táncolj ék már köröttem, mint bolond tehén a bomya körül! Garbai János pedig, aki máskor feleennyi szóért is meglendítette volna lapátnyi markait, csak annyit morgott vissza: - Jól van, no Nyughass, ne kapkodj De hát, aki nem belül valósi, nem is tudhatta, milyen nagy dologról van szó. Pár nap híjjá volt már csak az őszi esö beálltának, véget ért az esztendő, amikor fegyverrel a kézben, furfanggal az észben kell a talpas hajdúnak gáton állania és a mai napra elkövetkezett az év zárása, a fiatalok próbatétele. Ez az a