Bosnyák téri színjátékok [antikvár]

Prelúdium Szeretjük a paradicsomot. Csak ne lenne olyan istentelenül drága. Mert nekünk mindig az. így hát drágán szeretjük. És esszük drágán * Mivel bizony azért csak esszük igy is, esszük bőven. Esszük nyersen, és esszük sülve-főve, élünk vele szinte naponta s ezerféle módon. Sőt esetenként még szépitőszerül, gyógyítószerül is használgatjuk. Aztán isszuk is a levét - lám, lám, kész ráfizetés ez a városi élet, ez a fogyasztói lét, ez a „modern" kulinária, minden tekintetben csupa ráfizetés illetve most pusztán csak azt akartam mondani, hogy a levét is szívesen isszuk, iszogatjuk üdítőnek. Mármint a paradicsomét. *Ide kívánkozik: - A paradicsom nem drágább, mint amennyibe kerül! - szögezte le minap az országos nyilvánosság előtt okítólag egy kincstári nyilatkozat, személytelenül bár, de a hivatalos illetékesség súlyával. Amiből én ismét azt az oly gyakran kiosztott intelmet véltem kihallani, miszerint nem kell, nem szabad a dolgokat dramatizálni. A paradicsom árát sem. Különben is tudni való: az, hogy mi drága s mi nem, csupán viszonyítás kérdése. Ez rendben is lenne, csakhogy eközben az állampolgár sehogy se bír szabadulni attól a gondolattól, hogy az ám, de maga a viszonyítás i8 nemegyszer viszonylagos. Mivelhogy ugyanaz a valami bizony másként mutathat iimen nézvést, és másként mutat oiman nézvést. Más alulról, más felülről, s megint más messziről. Sőt ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy a fényből mindig nehezebb belelátni a sötétbe, míg a sötétből sokkal jobban belátni a fényben fürdő fertályokat. Az