Budapesten akkoriban 1848-1849 [antikvár]

Ha élne a nagyapám, mostanában lenne száz éves... Számtalanszor megkértem, mesélje el, hogyan menekült három éves korában szüleivel Budavárából. Ebédnél ültek, mikor valami rokon beszaladt: parasztszekeret hozott, lent vár, most még ki lehet jutni vele a Várból, mielőtt az ostrom megindul. A felnőttek sebtiben szedelődztek: ládába, kosárba dobálták a ruhafélét, írást, pénzt, miegymást s a kisfiú, aki eleget hallott az utóbbi napokban háborúról, veszélyről, nélkülözésről, hamar teletömte a zsebeit az asztalon hagyott, kihűlt tésztával. Történetesen darás metélt volt aznap, Budán úgy hívták: grizes núdli. Így felszerelve indult neki, minden eshetőségre felkészülve, a kalandnak. A házat, amiből eltávoztak másnap elpusztította egy becsapó gránát. Dédnagynéném, aki öreg napjaira nem akart elszakadni szülőházától, ott is halt meg. Az ő emléküknek, s mindazoknak, akik legszűkebb földi hazámért Budáért és legtágabb lelki hazámért, a magyar szabadságért éltek, szenvedtek, meghaltak, szentelem ezeket az igénytelen sorokat.