Csoda és csoroszlya [antikvár]

. DÉDANYÁM LEGENDÁJADédanyám ezernyolcszáznegyvennyolc táján született. Pontos adatot nem tudok róla, nincs kit megkérdezzek, csak a menye - vagyis az én nagyanyám - meséje nyomán ismerem a legendát. Bár élne még öreganyám, hogy újra elmeséltessem vele! Húszéves voltam, amikor ő kilencvennégy évesen meghalt. Öregapámat, dédanyám fiát nem is ismertem, édesapám tizenhat éves volt, mikor apja hatvannégy évesen elhunyt. Ezért a legenda töredékes, hiányos, de így is rendhagyó. Úgy mesélték, hogy ükapám juhászember volt. Hogy hol legeltetett? Valahol az Alföldön, messze Zentától. Apám ezt onnan is tudta, hogy nagyon messze tőlünk, mert dédanyám furcsa tájszólása, nyílt e hangja, ami mifelénk nincs, s amit ő az apjától tanult, a sírig elkísérte. A tájszólás miatt gondolta apám, hogy igaz lehet a szóbeszéd, mely szerint nagyanyja Felső-Magyarország pusztáit járhatta gyerekkorában. A legenda szerint ükapám tavasszal kihajtotta a birkákat a pusztába, késő őszig legeltetett, be se ment a faluba. A pusztán, víz közelében szárnyékot épített nádból a jószágnak, sátort magának. A nádfal, azaz a szárnyék vihar esetén védte a jószágot. A nyár folyamán új legelőkre költözve váltotta a szárnyékok és a sátor helyét. Mivel fiatal házas volt, ükanyám is vele járta a pusztát, jót-rosszat megosztottak. Tehették, nem volt még gyerekük. Igaz, az első éppen útban volt, de mivel ükanyám fiatal volt és egészséges, nem találták okát, miért is menne be a faluba. Ahogy közeledett a szülés ideje, gondoltak ugyan rá, hogy jobb lenne emberek között, de egyre csak halogatták az elválást. Azután egy éjszaka megkezdődött a szülés. Ekkor már késő volt bárhova indulni. Ükapám bátorította vajúdó feleségét: Legyél erős, meglátod, minden jó lesz!" Egy kicsit tudta is, hogyan kell viselkedni, nem egy birka ellésénél segítette a kisbárányt. Szépen is haladt a szülés, hajnalra megszületett a kis Rúzsi, de utána történt a tragédia. Szép, fiatal ükanyám egyre sápadtabb lett, a vére meg csak ömlött, ömlött. A fiatal férj tehetetlenül kérte, fenyegette az Istent, a felkelő nap sugarai már egy végleg elcsendesedett, halott, fehér arcot világítottak meg a sátor gyékényén, egy kétségbeesett, összetört férfit, s egy éktelenül üvöltő csecsemőt. Ükapám hol az egyik arcot nézte, hol a másikat. Kinn a birkák bőgtek, már rég fejni kellett volna. Mit csináljon ezzel a síró, rúgkapálódó poronttyal? Verje a sátoroszlophoz? Hisz nincs már édesanyja! Ki szoptassa, ki gondozza? Szinte megkövülten ült^ I'*9,