Csokonai Tanulmányi Napok 1994 [antikvár]

CSOÓRI SÁNDOR Tragédia és remény Semmilyen irodalom nem tagadhatja meg eredetét, nem tagadhatja meg születésének körülményeit. Akadnak Európában olyan irodalmak, mint például az olasz, az újgörög, a német, az ír, amelyek mögött nagy kultúrák hagyománya parázslik, illetve ködbevesző mondák, mítoszok, de olyanok is akadnak, amelyeket a történelemben jól körülhatárolható tragédia vagy meghasonlás teremt. Németh László meghökkentő fölismerése szerint a magyar irodalom ott kezdődik, ahol a magyar pusztulás: Mohácsnál. Az előző évszázadokban ugyanis - az énekeinktől, az Ómagyar Mária siratóinktól és a Halotti Be-széd-einktől eltekintve - irodalmunk nyelve latin volt. Gondoljunk csak legnagyobb reneszánszkori költőnkre: Janus Pannoniusra, aki a köznapokon föltehetően magyarul és horvátul beszélt, de ha verset írt, a humanista műveltség egyetemes nyelvére: a latinra bízta magát. Lehet, hogy a Nagy Váltást még a mohácsi megrendülés sem idézte volna elő, ha a protestanizmus nem ugyanekkor jelenik meg Magyarországon, a hitújulás szenvedélyével és a megváltás ígéretével. A tragédia és a remény egymáson áthullámző ereje szabályos lelki forradalmat indított el. Az önmagunkra eszmélés forradalmát és a magunkbaszállásét. Ebben a helyzetben a magyarra lefordított BibUa nemcsak az LJristen szent könyve volt, hanem a történelemé is. A levert, a szétszóratás-ra ítélt, a bűneiért hetedíziglen is bűnhődő zsidó nép történelme. Soha még könyv nem hatott úgy egy népre, mint a Mohács utáni magyarságra a Biblia. A babiloni fogság a török fogságot. Sodorna és Gomora az ország elpusztulásátjuttatta eszébe. Jeremiás megrepedezett kútjai pedig a fölperzselt és elnéptelenedett vidékeket. Néhány évtized kellett csak, s a magyar irodalom lassan megszületett a följajdulásokban, a zsoltárokban, a prédikációkban, az égig fölcsavart lángú hitvitákban, a várak elvesztését hírül adó vándorlantosok énekeiben. Megszületett a végváriak szívdobogásában, melyben egymást hajszolták vert hadak és vakmerő remények. Ha egy irodalom eredetét, kezdetét efféle végletek határozzák meg, ezek a vonásai mindvégig megmaradnak. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy a magyar irodalomnak egyetlen kulcsszava van: a mégis szó. Ez az az archimédesi pont, amelyen a legtöbb magyarul írt mű, mint egy tű hegyén, forog. A föltámadások, a százados újrakezdések dacos szava ez. Ez a szó munkál Balassi szilaj és megkeseredett énekei mögött, ez a kuruc dalokban, Mikes Kelemen leveleiben, Kölcsey, Vörösmarty, Ady és Illyés verseiben, Móricz és Németh László minden szavában. De a személyeken túl ez munkál minden irodalmi korszakunk mögött is. Egyik legbeszédesebb bizonyítéka ennek a nyugati magyar irodalom megszületése. A trianoni döntéssel leszakított országrészek az ocsúdás és a magukra eszmélés első óráiban az irodalmukat mozgósították. Az „irodalmi genetika" törvénye szerint ugyanúgy önálló magyar irodalom fejlődött ki Erdélyben, a Felvidéken és a Délvidéken is, mint a mohácsi tragédia után. S ugyanez játszódott le a nyugati száműzetésbe került magyarsággal a második világháború és az 1956-os forradalom után.