"...de szabadíts meg a gonosztól" [antikvár]

A romok üzeneteEurópa művelődéstörténetének egyik legizzóbb, legrejtelmesebb s máig legnagyobb hatású korszaka a romantika kora volt. A sóvárgások, a nagyratörések és a menekülések korszaka. Szökés a valóság elől, a perverz kisszerűségek és a nyárspolgári ügyek áradata elől álmokba, szenvedélyes kalandokba, vissza elmúlt korok színtereire s nagyarányú díszletei közé, ahol az egyén élete és a közösségeké is még csodákat dajkált. A múlt fölmagasztalása olyan szélsőségekig fokozódott, sőt fajult ezekben a gátlástalan ábrándokban, hogy a XVIII. századi Angliában és Franciaországban némelyek romokat építettek a környezetükben, sajogtató, szomorú romokat, azt remélve, hogy majd a műromok fölidézik a kortársaknak az emberhez méltóbb múltat.Aki végiglapozza ezt a fotóalbumot, romokat láthat itt is. De mesterséges és műgonddal megtervezett romok helyett valóságos romokat, amelyeknek semmi közük az európai romantikához. Annál több közük van viszont az európai történelemhez.A táj, amelyhez a három falu: Haraszti, Szentlászló, Kórógy tartozik, Horvátország keleti része, hivatalos nevén: Kelet-Szlavónia. Történelmileg nézve: peremvidék. Magyarok, szerbek, horvátok érintkezésének és életének mozgalmas határvidéke. S mint minden peremvidék: huzatos, sebezhető, kiszolgáltatott. A török hódoltság kora után újra a huszadik századi háborúk s békekötések mutatták meg, hogy milyen mértékben. Az első világháború, a második és az 1991 nyarán kirobbant, harmadik balkáni háború.Amikor a nyolcvanas évek közepén Czine Mihállyal és Zöld Ferenc művelődéstörténésszel először jártam ezekben a falvakban, szinte bódult voltam a csodálkozástól. A drávaszögi magyar falvak után a kelet-szlavóniai magyar, illetve zömmel magyar faluk is úgy hatottak rám, mint ahogy Bartókra és Kodályra hathattak az idő mélyrétegeiből felszínre került népdalaink, balladáink, siratóénekeink. Tudtam, hogy Szentlászló és Kórógy honfoglaláskori magyar település. Tudtam, hogy Haraszti község templomtornyát is a jellegzetes magyar protestantizmus meszelte fehérre és csillagozta föl négyszázötven évvel ezelőtt. Tudtam, hogy az őslakónak nevezhető magyarok nyelvét, szokásait, magatartását, gondolkodásmódját az idegen környezetben és az idegen ég alatt is ugyanaz a sajátos magyar szellem és lelkiség alakította, amely Dunántúlon engem is fölnevelt. A nyolcvanas évekbeli író-olvasó találkozón, bár szorongva, de kíváncsian soroltam a neveket: István király, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Sztárai Mihály, Zrínyi Miklós, Kölcsey Ferenc, Széchenyi, Petőfi, Ady, Illyés Gyula - és mindegyik név természetes visszhangot váltott ki belőlük. S ugyanígy Ludas Matyi és Rózsa Sándor is. Érezhettem, hogy ha emlékezetük csontrendszerét kikezdte is a csontritkulás, nem porlasztotta el végérvényesen: egy jobb világban még lehet rajta segíteni.De a néhány évvel később kirobbanó szerb-horvát háború sötét kendővel takarta le a tükreiket. A pusztulás fekete kendőivel. S ami reménykeltő élet volt, elmúlt. El a templomok, a parasztudvarok, a gólyafészkek, a szüretek, a lakodalmak. Aki először járta végig, például, a százötven napon át ostromolt Szentlászlót, akarva-akaratlanul Oradourra és Lidicére gondolt. A második világháború földig lerombolt