Dombóváriak a nagy háborúban [antikvár]

' lí míiiié^ M- I tn. I • . I , . ' • .1. i'- 1 • 1 ; , : ¦ Ví';,, : ¦¦ AZ ASYUSORTUZ BETEMETTE A míOTTAKAl MAJOAmETKEIÖmEMETTE." (Egy, az első világháborúban harcolt ismeretlen katona visszaemlékezése a nyugati fro nról) E bevezető pár sornak nincs fejezetcíme, megszólítása. Nincs, mert nem létezik olyan formula, mely megfelelően kapcsolódna a könyv tartalmához. írhattam volna, hogy: Jcedves Olvasó", „tisztelt Olvasó" - de néhány oldal után érezzük majd, hogy beszippantanak bennünket a könyv lapjai, s egy olyan történelmi korszakban találjuk magunkat, ahol senki nem leheteti „kedves" és „tisztelt". Aztán, ha személyes kapcsolatokra lelünk, a ránk nehezedő, esetleg újra szóba kerülő emlékek még jobban összenyomnak bennünket. S ezért rögtön az elején elnézést is kérek - nem volt szándékunk a már elhomályosult családi tragédiák és soha fel nem dolgozható sorsok behegedt sebeit újra feltépni. Viszont emlékezrü és emlékeztetni mindig kell. 100 éve zajlott az első világháború. Most, a centenárium miatt óhatatlanul is a középpontba került ez az időszak. Számtalan dokumentumot dolgoztak fel, írott és képi ismertetök nagy számban jelentek meg. Ügy vélem, hogy a hazai történelemoktatás szempontjából kellett is e ráerő- sítés, mert az elmúlt évtizedekben kisebb hangsúlyt kapott, mint történelmi jelentősége volt. Ezen nincs mit csodálkozni. A harcok földrajzüag nem érintették a mai ország területét, és a nagy dia-dal-kommunikáció hamar elhalkult, miután világossá vált: e világháborúban már csak a veszteségek csökkentését lehet elérni, hadászati sikereket nem. Az elesett katonák nevei majd' minden településen kőbe vésődtek, ám kevés példát találunk arra, hogy egy helyi közösség a saját, helyben fellelhető dokumentumai alapján dolgozza fel az akkori rettenetet. A kezünkben lévő könyv ezért nagy kivétel. Közösségünk tagjairól szól, akiknek unokái, dédunokái és azok leszármazottai mi magunk vagyunk. Bár sok szörnyűségről olvashatunk a következő oldalakon, ne feledjük, hogy őseink sorsa az, ami feltárul majd előttünk. Óriási köszönet jár Takács Istvánné helytörténésznek és Erky-Nagy Tibor tipográfus-helytörténésznek, hisz ez az alkotás az ő kezük alatt született. Rengetegen szedték elő régi, gyűrött fotóikat, leveleücet, visz-szaemlékezéseiket, és adták át azokat feldolgozásra. Hálás köszönetünk az információt átadóknak! Egy személyt szeretnék kiemelni: dr. Riesz Adriennt, aki hosszú évtizedeken keresztül megőrizte dédnagyapja, dr. Riesz József ezredorvos első világháborús hagyatékát, és feldolgozásra átadta nekünk. E rendkívül gazdag anyag - napló, fotók, kitüntetések, személyes tárgyak - volt az, ami inspirált bennünket, és fejünkben elkezdett formálódni a mű gondolata. Két esztendő munkájának eredménye e könyv. Köszönöm, hogy Ön is fontosnak tartja történelmünk e korszakának jobb megismeréséti Képletesen szólva: lehet, hogy Dombóvárról „csak" pár századnyi katonát soroztak be az első világháborúban; de a dokumentumok nagyságát, jelentőségét és nem utolsó sorban feldolgozottságát tekintve egy komoly dandár erejével érünk fel. Jó elmélyülést kívánok a következő oldalakra! Szabó Loránd polgármester Ahhoz a korosztályhoz tartozom, melynek tagjai kisgyermekként úgy hallgatták a család idős tagjaitól az első világháborús katonatörténetekei, mint a mesét. Az egyiknek nagyapám is szereplője volt, aki ugyan egyszer sem hagyta el szülőföldje, Dombóvár határát, de 21 évesen mégis hosszú útra indult. Nem önszántából Évek teltek, és lassan megértettem, nem mese volt az, hanem valóság. Mert hiába jött az első levélhullás, meg a második és a harmadik, az én nagyapám csak nem jött, de még hir sem érkezett róla. Pedig '14 őszén az állomáson úgy vált el szerelmes feleségétől, nagymamámtól, hogy karácsonyra itthon lesz. Múltak a hetek, hónapok, és nagymamám egyszercsak érezte, már nem egyedül várja urát - szive alatt ott dobog egy új élet is. Sokat imádkozott. Minden este odatérdelt a kis házioltár elé, és kérte a Szüzanyát Aztán 1915 nyarán, hosszú vajúdás után az Erzsébet utca egyik kicsiny házában felsírt a gyermek: édesanyám. Csak később, sokkal később hozták a hírt a bajtársak, hogy még azon a tavaszon, Lemberg mellett valahol egy srapnel levitte az édesapa. Szigeti Sándor lábát Hivatalos papír hiányában nagymamám reménykedett: férje jönni fog! Sokszor ment le az állomásra kis gyermekével a karján, vágyakozástól és sokszor kétségbeeséstől hajtva. Nézte a sebesültszállító vonatok érkezését, a karbolszagú sebesültek kirakását és hadikórházba szállítását. De nem volt köztük az, akit várt. Az idő messzeségéből hozott történetem nem egyedüli. Sok dombóvári családot ért tragédia, más házba is érkezett hír vagy értesítés: az apa, a férj, a testvér itt és itt a hazáért hősi halált halt. És egyre többen lettek hadiözvegyek és hadiárvák. Talán nem is volt Dombóváron olyan család, melyet a háború éveiben egyenes ágon vagy oldalágon veszteség ne ért volna. És immár 100 éve mindannyian őriznek emlékeket és történeteket arról, mit is tett vagy élt át egy dédpapa, egy nagypapa, egy rokon, a kortársak által Nagy Háborúnak nevezett időszakban. 2015 májusában a Városi Könyvtár felhívást tett közzé a helyi újságban, hogy keressük azokat a történeteket, a háború napjait megörökítő írásokat, melyek eddig csak családi körben voltak ismertek, valamint az ezekhez kötődő tárgyi emlékeket. Bíztunk benne, hogy a több mint három emberöltőnyi távolság azért kecsegtet némi reménnyel, és több családban fellelhetők a generációról generációra örökített relikviák és a hozzájuk tartozó személyes történetek, hogy az utolsó pillanatban még megmenthetők legyenek. A felhívásra sokan megmozdultak, felvették a kapcsolatot a gyűjtőmunkát végzőkkel, de én is megszólítottam több családot, akikről feltételeztem, hogy segíteni tudnak. Mert komoly adósságunk vaiL A Nagy Háború az egyik legkevésbé feldolgozott időszaka Dombóvár modern kori történelmének. Mindeddig nem vált kiemelt témává a helytörténeti kutatók körében. Most a világháború 100. évfordulóján szeretnénk pótolni a hiányt, és összegyűjtjük azokat a forrásokat, amelyekkel emléket tudunk állítani a csatatereken harcoló hős dombóváriaknak, az elhúzódó háború miatt sok nélkülözést vállaló hátországnak, az itthon maradt családtagoknak. Gyűrött tábori leveleket, helyi és megyei megsárgult újságokat, zubbonyzsebben hordott, noteszekbe írt naplókat idézünk, családokban keringő történeteket, megfakult fényképeket, iratokat mutatunk be. Kiadványunk alapjául egy magánirat, dr. Riesz József dombóvári orvos katonanaplója szolgált, amely 1915. június 13-tól 1917 februárjáig íródott a frontokon. 2014-ben szereztünk tudomást a napló létezé-