Egymáshoz vezető útjaink [antikvár]

Nézem a térképen a keleti országrész határvonalát, két oldalán azokat a településeket, amelyeket a közelmúltban és napjainkban újjáépített utakkal kötöttek össze. Képzettársítás villan meg a lelkemben. Olyanak a határon átnyúló vonalak, mintha valaki csak úgy átabotában öltögetett volna össze valamit, ami elszakadt. Állok a határon, lábam alatt a még majdnem meleg vadonatúj aszfaltcsík. Zeng a Himnusz, átvágják a szalagot, aztán betonakadály állja útját a forgalomnak. Újabb és újabb dátumokkal hiteget bennünket Schengen. Könyvünkben számos odaáti arcot talál az olvasó. Olyan emberekét, akiket nem keserít el a várakozás, és az akadályok ellenére is megtalálják a módját a kapcsolatépítésnek. A sorompó felhúzásáig sem tétlenkednek, hiszen egymáshoz nem csak a betoncsíkokon juthatunk el. Maradva a már említett hasonlatnál: amikor szabad lesz az átjárás, csak a térképen marad meg a határvonal. Az „öltések" mindennapos használatú utakká válnak, a „szakadás" a múlt rossz álmává. Ösz-szenő, ami összetartozik. A szerkesztő 3