Emlékkönyv [antikvár]

Kaposi Endre: Mucsi András emlékére A jólnevelt kisfiúk mindig szolgálatkész hajlékonysága és a messzi célra törekvő elhivatott férfiak szikár elszántsága ötvöződik személyiségében, ezért első látásra megbízható, tiszta ember benyomását keltette. Ugyanakkor volt benne valami macskaszerű surranó fürgeség is, ami sajátos derűt kölcsönzött karakterének. Szerette és élvezte az életet, a finom ételeket, a jó sört, ám mélységes pesszimizmussal szemlélte a társadalom önpusztító tendenciáit, az értékekkel szembeni közönyt, az igénytelenséget. Szakemberként nem csupán elképesztő ténybeli tudás és memória jellemezte, hanem az a kivételes képesség is, hogy a művészet egész történetét egységben tudta szemlélni, és ezért otthonosan mozgott az ókori és középkori alkotások világában csakúgy, mint a kortárs művészetek útvesztőiben. Ugyanakkor a művészetet nem csak történetiségében, hanem mindenkori teljességében is képes volt élvezni, mert nem csupán a hagyományos értelemben vett képzőművészetben, de az irodalomban, a zenében, sőt a fotó és a film világában is nagy jártassággal rendelkezett. Tudta, hogy a művészet egy, de megnyilvánulási módja végtelenül sokféle lehet. Nem csak nyilatkozni tudott a művészetről, de képes volt élvezni és átélni a műveket. A hozzájuk fűződő élményeit újra és újra felidézve szinte személyiségének részévé tette őket. Emberi kapcsolatai roppant gazdagok és szerteágazóak voltak. Szeretetreméltó egyénisége szinte kizárta azt, hogy ellenségei legyenek. Soha senkit meg nem sértett, de azért mindig megtalálta a módját annak, hogy nemtetszésének is hangot adjon. Kitűnő humorérzéke volt, imádta a szóvicceket, a nyelvi tréfákat. Rajongásig szerette Esztergomot. Igazán itt érezte otthon magát. Közös sétáink, kirándulásaink feledhetetlen emlékei maradnak a tájról, a fákról, a madarakról vagy a gombákról rögtönzött remek kis eszmefuttatásai, és azok a keserű kifakadások, amelyeket a város sorsáért érzett jogos aggodalom táplált. Mindig kevesellte azt, amit tehetett