Én Istenem, hová leszünk?... [antikvár]

Talán éppen ebből az aggodalomból született húsz esztendővel ezelőtt néhány tenni akaró ember felismerése: a megmaradást a művészetek felkarolása, megsegítése is szolgálhatja. Ennek érdekében hívták életre 1988-ban az Erdély Művészetéért Alapítványt. Már a névválasztás is jelezte a célkitűzést: ráirányítani a figyelmet a pusztulásra ítélt hagyományos művészetek értékeire, és mindenekelőtt a határon túli művészek megsegítése azzal a szándékkal, hogy az anyaországi közönség megismerhesse a kívül rekedt alkotókat és munkáikat.Általában az évfordulók jó alkalmak a számvetésre, az emlékezésre. Ez a kis könyv is azért kerül most az olvasó elé, hogy segítse az elmúlt két évtizedben elvégzett munka összegzését, annak felmérését vajon mit sikerült az eredeti célkitűzésekből megvalósítani.A kötet első fejezete az Alapítvány égisze alatt megrendezett kiállításokra emlékezik. Ezek nagy részét a hazai közönség számára rendezték, de voltak olyan tárlatok, amelyeket a külföldi művészetpártolók előtt nyitottak meg. Néhány esetben egyik-másik erdélyi művész saját városában is bemutatkozhatott az alapítvány segítségével megrendezett kiállítással. Aki kicsit is jártas a kortárs erdélyi képzőművészetben, az a könyvet záró kiállítás-jegyzék alapján könnyűszerrel megállapíthatja, hogy a két évtized alatt az Erdély Művészetéért Alapítvány szinte minden jelentősebb alkotót bemutatott. Vannak közöttük ismert-elismert nevek, élők és már eltávozottak, olyanok, akikről alig hallani valamit, mintha csak vendég lett volna közöttünk - ahogyan Csoóri Sándor írja Szervátiusz Jenőről. Az olvasó megítélheti, miért nem szabad róluk elfeledkezni.