Erdély-Csendes csodák - Reményik Sándor [antikvár]

Reményik - 124 Vagyis születésétől, 1890. augusztus 30-tól számítva nemsokára jubileumi esztendőhöz érkezünk, és Reményik Sándor halálának is rövidesen kerek évfordulója lesz, a 75. Megmérhetetlenül sok víz folyt le azóta a Szamoson, s nem csupán Kolozsvár, a szülőváros változott nagyot, de az úgymond magyar szállásterület is. A 19. század vége felé még biztonságosnak mutatkozott a Kossuth Lajos utcai evangélikus elemi iskola; a Farkas utcai Református Kollégium diákjai meg tanárai sem gondolhatták az új század elején, hogy következik az első világháború, nyomában pedig az országvesztés. Hogy miként alakult volna békében, az almanachlíra unalmában Reményik költészete, sejtéseink lehetnek arról a pályakezdő poéta jobbára érdektelen korai versei alapján. A kataklizma azonban mindent megváltoztatott. Reményik Sándort kizökkentette az utánérzések áramából, mert egy olyan ár ragadta magával, amelynek nem tudott ellenállni. Illetve igenis ellenállt a százezres nagyságrendben pusztító, hömpölygő árnak, amely menekülésre, kitelepülésre késztette Erdély magyar lakosságának számottevő hányadát, benne a költő rokonait, barátait. Ő maradt, maradásra késztette honfi-, azaz polgártársait: akár átkozódni volt hajlandó a kiszolgáltatottságban, fegyvertelenségben. ellenséget látott az országát elvevőkben. És amikor ráébredt, hogy az átok nem segít, elhallgattatta Végvárit, meghirdette az "ahogy lehet" erkölcsét. Annyira benne élt a korban, hogy a második bécsi döntést követő eufóriában volt ereje ismét hangot váltani, már csak azért is, mert kötelességének érezte szolidaritást vállalni a Dél-Erdélyben maradtakkal. Tehát szembefordulva az árral, megírta a "korszerűtlen verseket", az igazán korszerűeket, a kijózanodás parancsát hirdetve.