Erdély-Székelyföld - Homoródi-dombság [antikvár]

Nemrégiben - egy ragyogó májusi reggelen - alkalmam nyílt a magasból gyönyörködni Erdély napfényben fürdő tájainak szépségében. Ott, akkor, próbáltam elképzelni, hogy milyen is lehet innen madártávlatból az én szűkebb pártiám, az édes szülőföld, a Homoródmente. Lehunytam a szemem, hogy csak a lélek lásson, s az emlékezet szemlélődjék. Egyszerre ott találtam magam a Kénosi-tetőn, mint valamikor diákkoromban, s nemcsak a jól ismert táj tárulkozott elém a hajnali ébredésben, hogy magához öleljen, de "... rám csapott, amiből eszméletem, nyelvem származik s táplálkozni fog, a közösség."(József Attila): "...népen, te szent, te kárhozott, te drága..." (Dsida Jenő) Azóta mindig megdobban a szívem ott a hegytetőn s az érzés még fokozódik, amikor meglátom a szelíd dombon magasodó hófehér falú templomot s a Homoród öleléséből kibontakozó falut, Városfalvát, benne szüleim házával. Most már a torkom is összeszorul, amikor a falumhoz közeledem, mert nemcsak a templomot látom, de a mögötte meghúzódó temetőben azok sírját is, akiknek Isten után az életemet köszönhetem. Meg kellett tanulnom Reményiknek a lélekben felsíró sorait: "ha nem selyemszállal, köt a rög kötéllel, koporsókötéllel".