Erdély-Székelyföld - Marosszéki-Mezőség [antikvár]

Előszó Vallomás a Mezőségről Amikor egy fél évszázaddal ezelőtt édesapámmal kettesben a Harangos felé bandukoltunk, valahol Póka és Pusztaalmás közötti félúton, így szállt felém az atyai intés: „Látod, innen nyugatra ez mind a Mezőség". Gyermeki kíváncsisággal kérdeztem rá: „és mi akkor hol élünk?" Édesapám áttette a kaszát a másik vállára, lemutatott szülőfalum szeretett földjére, s örök apai testamentumként véste agyamba: „ez itt a Mezőség kapuja". Egy kicsit azóta is ott állok Marossárpatak és Pusztaalmás, Vajdaszentivány és Mezőmajos között félúton, a világ legbiztosabb helyén, mert százötven éve minden ősöm itt élt, és ezért e tájon mindörökre itthon vagyok. Azóta is ide menekülök vissza a nagyváros zajából megnyugodni és feltöltődni, mert itt még az emberek mindmind ismerik egymást, és a távolból érkezettnek őszinte szóval kívánnak „Jó napot"! Amikor az Amazonas melletti brazil őserdő vörösben tündöklő, vaskemény földjén jártam, lelkemben megjelent az erdélyi Mezőség sötéten csillogó őszi barázdája, és nagyon hazavágytam a Kárpátok közé. De igazából nem is a történelem viharaitól megtépázott Erdély iránti honvágy szólalt meg bennem, hanem a Mezőség-széli vidék gyermekkori varázsa hívott haza, ahol a vallások tarka világában az erdélyi tolerancia békéje honol. Ezen a vidéken egymáshoz szólnak a harangok, és értik egymás csengését, zúgását. A szabédi székelyek unitárius harangjának válaszol a bazédi román egyház csengety-tyűje, s a mezőcsávási gyönyörű haranglábon zúgó református harang hangjára felel a szabadi ortodox harang, amely a tatárjárás előtt még „magyarul énekelt". Ezen a vidéken a szénát kaszáló református ember megemeli kalapját, ha megszólal a „másik templom" harangja, ahogy sírva kíséri a múltat a temető felé. Református vidék a Székely Mezőség, ahol Tavaszy Sándor püspökhelyettes, vagy Makkai Sándor püspök édesapja született, de békés világ volt itt mindig, mert görög katolikus és adventista, római katolikus és görögkeleti (ortodox), unitárius és református együtt dolgozott hét- köznapon a mezőn, imádkozott vasárnap a templomban, együtt ropták templomozás után az ősi táncot, és várták a tavasz érkezését. Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla e mezőségi falvakat együtt jelentetik meg e színes albumban, s a könyv lapjain újból találkozhatnak rég nem látott emberek, távolba szakadt ismerősök. A színes képek hangulatában megjelenik egy sajátos, egyedi erdélyi régió: a Székely-Mezőség. Azt kérdezik tőlem: mitől másabb a Mezőség, mint Erdély bármely más tája? Mezőségi emberként vallom, itt minden csendesebb és halkabb, mint főutakkal és városokkal teletűzdelt vidéken. Ezek a - nagyrészt - református magyar falvak százados viharok idején is csendes kitartással, imádkozó reménységgel, templomos menekülésekkel álltak ellen a hódításoknak. Itt a kutyák ugatása sem fülsértő, csendesebben susog a nád a tavak szélén, s az akácfákkal megkötött su-vadásos dombokon ősi pentaton zenét zeng a még legelésző juhnyáj csengős vonulása is. Itt a harangok nemcsak templomba hívnak, hanem átköszönnek kopár dombok között a szomszéd faluba, s ha a folyótlan Mezőségre beköszönt a nyári szárazság, alázatos meghajlással állnak sorba az emberek a falu melletti forrás hűs vizénél fonott korsóikkal. Itt a tél is nyugodtabb, mint a székely havasokban, mert egymástól tanulva és egymást átölelve élt századokon át ember és természet, s ezért a mezőségi csendben megmaradt az élet. Póka, 2011. augusztus 10. Ötvös József református esperes