Értekezések, monográfiák 3. [antikvár]

1. A JUGOSZLÁVIAI MAGYAR NÉPRAJZI GYÜJTÖ- ÉS KUTATÓMUNKA 1949-től — 1953-Íg A múlt év decemberében* néhány fórum: így a Magyar Szó „Nyílt színtere", a Magyar Kultúrtanács közgyűlését megelőző néprajzi megbeszélés, de még inkább az Újvidéken tartott országos jellegű múzeológus találkozó néhány igen érdekes múzeológiai és néprajzi kérdést vetett fői, méghozzá több szempontból. Különben is, nálimk már régen vita tárgya a népi hagyomány kérdése és fölértékelése, épp ezért a további magyar vonatkozású néprajzi gyűjtő- és rendszerezőmunka, valamint a munka helyes irányának megszabása érdekében, úgy hiszem, nem lesz hiábavaló, ha ezen a helyen is elmondunk egyet-mást az elért eredményekről, a hibákról, a tisztázatlan kérdésekről magyar vonatkozásban és, ha a kérdés megkívánja, általánosabban is. A néprajz kérdése ma nálunk különösen időszerű, hisz háromévi gyakorlat van már mögöttünk, ezenkívül azért is, mert két vajdasági múzeum is (a zentai és a szabadkai) főleg magyar néprajzi kutató-gyűjtőmunkát végez majd az 1953-as évben. Az igazgatóktól hallhattuk, hogy összesen 100+200 ezer dinár áll majd rendelkezésükre magyar néprajzi célokra, s ehhez hozzáadhatjuk még a Magyar Kultúrtanácsban előirányzott kétszázezer dinárt is. Nem nagy összeg, de ha viszonyítjuk az előbbi évek költségvetéséhez, mégis jelentős. S van még valami, ami úgy gondolom, megkönnyíti majd a vajdasági magyarság néprajzán dolgozó emberek munkáját, s ez: a magyar közéleti munkások s közvéleményünk egy része is több megértést tanúsít ma már a néprajz iránt, mint a közelmúltban. S ez a részükről eddig hiába várt erkölcsi támogatást jelenti majd. Hogy a néprajzi gyűjtő- és kutatómunka nemcsak magyar vonalon, de az ország minden részén és majd minden nemzetiségénél (kivéve a vajdasági múzeumok kollektív, szerbhorvát vonalon folyó néprajzi munkáját) miért volt szervezetlen, s hogy a közéleti munkások legnagyobb része miért tanúsított meg nem értést a néprajzi kérdések iránt, annak fő okára pontosan rámutatott néhány beszámoló és felszólaló is a múzeológusok tanácskozásán. A legnagyobb baj az volt, s egyeseknél még ma is az, sőt a régi iskola néprajzosainál is bizonyos fokig, hogy a néprajzot olyan tudománynak tekintették és tekintik, amelynek semmi gyakorlati jelentősége nincs és nem lehet. Sokan tévesen úgy gondolják, hogy a néprajz feladata a múltból még hátramaradt, különösen érdekes népi tárgyak-adatok halmozása. Mások viszont úgy gondolták (nálunk, vajdasági magyaroknál különösen az utóbbi * 1952 decemberéről van szó. — A szerkesztő megjegyzése.