Fejezetek az Ecsedi-láp gazdálkodásához [antikvár]

A Szatmár-kutatás története, eredményei Az egyik közelmúltbeli néprajzos-múzeológusi továbbképzésen Orosz István a helytörténet és a néprajz összefüggéséről szólva, a tájtörténeti kutatásokban jelölte meg a jövő feladatát.1 A tájtörténeti kutatás tárgyát tekintve pedig oda jutott el fejtegetéseiben, hogy a kutatandó, kutatható táj nálunk, magyaroknál leginkább a történeti megye lehet. Az a terület, ami részint eredeti szervezését és szerveződését, majd pedig a maga keretei, szervezeti formái közt megtett sajátos gazdasági-, társadalmi- és kulturális fejlődést tekintve a századok folyása alatt tájjá formálódott, lakossága pedig többé-kevésbé önálló csoporttá alakult. Jól igazolja Orosz István véleményét Szatmár megye esete is, ami hasonlóan a Tiszántúl másik nagy, történelmi megyéjéhez, Biharhoz, az idők folyamán tájjá, lakói pedig sajátos népcsoporttá váltak. Különben erre a megállapításra jutottak Kosa László és Filep Antal is a magyar nép táji-történeti tagolódásáról írt összefoglalásukban.2 A két megye, Szatmár és Bihar közt e tekintetben is igen sok a hasonlóság. Mindkét megye ősi alakulat. Mind Bihar, mind Szatmár megye földrajzilag két nagy, egymástól merőben eltérő részre tagolódik; alföldi- és hegyi részre. Továbbá abban is megegyeznek, hogy alföldi részeiket a honfoglalás óta magyarok lakják, míg a hegyes részeken főleg románok élnek. Mindkét megye egy-egy folyó völgyét követve (Biharnál a Köröst, Szatmárnál a Szamost) peremterületen létesült, földrajzilag átmeneti terület.