Gondolatok rabságában [antikvár]

Köszöntő Első kötetes boldog szerzőt köszönthetünk a nyugdíjas korú Leskó Imre személyében. Első pillanatra úgy tűnhet, hogy ez a megállapítás tele van ellentmondással, mert hát hogyan is lehetne boldog egy költő, aki nyugdíjas korában éri meg, hogy a hosszú éveken át asztalfiók mélyén rejtőző szellemi szülöttei végre önálló kötetben világra jöhessenek. Úgy lehet boldog, ahogyan Móricz Zsigmond Joó Györgye is „boldog ember" tudott lenni a legnagyobb nyomorúság ellenére. És bár Leskó Imre bevallotta minden nap ír verset, szerencsére ez nem a mindennapi kenyér megszerzésének eszközét jelentette számára, hanem - Tóth Árpád szavait idézve - „a lélek balga fény-üzéséf, ünnepi perceket a hétköznapi gondok közepette, melyek mellesleg szintén írásra késztették szerzőnket: remek kis karcoltok, mosolyt fakasztó humoreszkek, lírai hangvételű visszaemlékezések múzsáivá szelídülve. Jellegzetes szokása az a magyar embernek, hogy iszik örömében, iszik bánatában, a luagyar költő meg ír, ha túlcsordul akár a bú, akár a derű pohara, hiszen az antik bölcsekkel együtt tudja: post nubila Phoebus- Babits fordításával: „Örökék ég a felhők mögötf Leskó Imre a halk szavú, szelíd lelkű költök táborába tartozik: nem agitál, nem harsog. Finom mosollyal szája szögletében, néha fanyar iróniával, bölcs derűvel nézi a zajos, tülekedő, harsány világot, akár valami színházi előadást. Mindegy, hogy mi van műsoron, véres tragédia, vagy harcias kakaskodás, háború vagy béke, a főszereplő lehet hős, vagy közlegény, a színhely pedig Magyarország, vagy Amerika, mert tudja, akárcsak Hamlet, hogy egyszer mindez édes tréfa lesz. Önmagát is ezzel a fanyar humorral szemléli. Nem azért, mintha öt megkímélte volna a sors a csapásoktól: éppúgy kijutott neki is a bajból, mint kortársainak. A szermélyes lét terén talán még súlyosabb terheket kellett cipelnie, mint másoknak. De káromlás és szitok helyett a költészet sebeket gyógyító szelíd szavával válaszolt az embert próbáló kihívásokra.