Háromszéki vártúra-kalauz [antikvár]

AJADLO Háromszék nem csak kastélyokkal, kúriákkal büszkélkedhet, váraink száma is meghaladja a félszázat. Többségük állapota az idővel folytatott harcuk során megromlott, de hírnevük, emiékük mai napig fennmaradt. Ez a könyv, amint címe is jelzi, nem szakmai, tudományos munka, inkább segítség azoknak, akik kedvet éreznek ahhoz, hogy egyénileg is felfedezzék váraink maradványait. Fontos, hogy ne csak könyvekből tudjuk meg történelmünk eseményeit, hanem a helyszínen próbáljuk a kor hangulatát felidézni, a térség színeit, illatát magunkba szívni. Európában minden kis várat vagy várromot kiépítenek és turisztikai látványosságot alkotnak belőle, büszkén ismertetve elődeik emlékét. Példájukból okulva ismerjük meg, alkalomadtán pedig mutassuk meg örökségünket. Váraink nem csak elődeink életében töltöttek be fontos szerepet, napjainkban is megóvhatnak bennünket az identitástudatunkat érő ostromoktól, látványuk, történelmi jelentőségük megerősíthetnek bennünket. Bizonyítják e térségben létjogosultságunkat, a róluk szóló történetek pedig őseink szülőföldjükhöz való ragaszkodását, kitartását és a megtartásához szükséges bátorságát, sajátos, székely humorral elegyítik. Felkeresve néhányat belőlük, jobban megismerhetjük Háromszéket, múltját és jelenét egyaránt. DEMETER JÁNOS BevezGTő Erdély-szerte, a Székelyföldön s így Háromszéken is, annak földrajzi tájegységeiben, városok és falvak közelében, de távolabbi elzárt területeken is, végeláthatatlan erdőkkel borított hegytetőkön, várromok, várhelyek. Várhegy nevű magaslatok hívják fel figyelmünket arra, hogy ezeken a ma már feledésbe merülő helyeken valamikor emberek laktak. Függetlenül attól, hogy milyen létesítményről van szó, azok védekező és rejtekhelyek voltak, melyek bizonyára jó szolgálatot is tettek az itt időlegesen vagy véglegesen megtelepedettek számára. Több mint félszáz várat, várhelyet, várhoz kötődő helynevet vettünk nyilvántartásba, térképeztünk, érdeklődtünk múltjuk iránt, történetük felől, lejegyeztük a velük kapcsolatos hiedelmeket, közreadjuk azoknak ismert és eddig ismeretlen alaprajzait. Kutatómunkánkat az elmúlt század utolsó harmadában kezdtük, s a jelen század elején folytattuk, mert veszendőben éreztük egyre elhalványuló emléküket. A meglehetősen hosz-szúra nyúlt felderítő munka arra is jó volt, hogy meggyőződjünk: ezen évtizedek alatt meglehetősen csökkent az emlékezés, jobbára kihaltak azok a „mindentudó" falusi öregek, akik még vissza tudtak emlékezni a régebbi emberöltők szájhagyományaira. Jobbára ebből a felismerésből is erősödött meg az a szándékunk, hogy papírra mentsük, hogy nyomdafestéket láthasson a mi lassan pusztuló hagyományunk, melynek eléggé sok üzenete van a ma élők számára is. Mondanunk sem kell, hogy nem volt könnyű munka, mert az ilyen fajta búvárkodás a letűnt század utolsó éveiben, a műkedvelő várkutató számára majdnem tabu volt, nem volt a leghálásabb feladat. Amellett, hogy begyűjtöttük a helyszínen még „élő" emlékezés adatait, át kellett nézni a rendelkezésünkre álló régészeti-történeti forrásokat is. Könnyebb volt ez ott, ahol még nem járt régész ásója, mert ott csak a környékbeliek szájhagyományaira alapozhattunk. így aztán az így kirajzolódó múlt képe meglehetősen színessé és tarkává alakult, csak sejtjük, hogy egy ilyen kalauz érdekfeszítő olvasmány lesz sokak számára. Tettük és tesszük ezt az ügy mellé lelkesedéssel és igaz módon álló helytörténészként, de nem hivatásos szakemberként, mert távol állunk attól az igénytől, hogy régészeti-történelmi tanulmánynak tekintse bárki, akár a kritika is, ezt a kalauzt. Inkább a terepjáró újságíró munkája-gyűjtése ez, telítve szubjektív érzelmekkel, de valós történetekkel. Azt, hogy milyen műfaj kerekedett ki ebből, annak eldöntését inkább az olvasóra bízzuk.