Hetven éves a Szegedi Éneklő Ifjúság [antikvár]

Bevezető A XX. század első évtizedeiben Bartók Béla és Kodály Zoltán művészete forradalmi módon megújította a magyar zenei életet. Első műveik hűvös fogadtatása azonban rádöbbentette őket arra, hogy a magyar társadalom - még a műveltebb része is - mennyire elmaradott zenei ízlésű, mennyire nem érett még az új művészet befogadására. Az okok keresése vezette el Kodály Zoltánt az iskolához. A Zenei Szemle 1929-ben megjelent írása így kezdődik: „Akinek nem mindegy, mi lesz itt a zenében egy-két emberöltő múlva, nem mehet el közömbösen az iskola mellett, mikor ének hallik ki belőle. Mit mond ez az ének? Nagyobb részt ezt »Nekünk így is jó. Kevés az idő, kevés a fizetés, az igazgató nem szereti a karéneket. Nekem semmi ambícióm, örülök, hogy élek.« Nem ez a szövege, mégis ez szól ki belőle mindennél hangosabban. Amit énekelnek, rendszerint a művészet előcsarnokán kívül esik. Ahogy éneklik, a tehetséges naturalizmusnak mélyen alatta marad." Kodály Zoltán legfőbb életcélja a magyar nép zenei kultúrájának felemelése lett. De mindezt nem csak a zenekultúra fejlődése érdekében tette. Egy új műveltség-eszményt állított elénk, melynek nélkülözhetetlen eleme a zenei kulturáltság, de nem öncélúan. Benne látta az eszközt arra, hogy az emberek fogékonnyá váljanak minden szép és jó iránt, hogy ezáltal gazdagabbak és boldogabbak legyenek, teljesebb, harmonikusabb életet éljenek. Mindezt példázza az a mondat, mely kecskeméti beszédében hangzott el 1955-ben, mikor az első ének-zenei iskola ötéves fennállását ünnepelték. ,,Amikor én már nem leszek, és a művei-