Hollókő [antikvár]

Részlet a könyvből:Forrón tűző napsütésben nehéz hátizsákkal a vállamon gyalogoltam Szécsénytől Rimócig. Rimóc határában a fáradságtól szinte elkeseredve, panaszosan kérdem egy öregembertől: messzire van-e még Hollókő. "Höllőkő? - kérdezi vissza sötét hangsúllyal -, az út nagyobbik fele még hátra van." Hát talán szalad előlem ez a komor nevű falu - gondolom most már csaknem kétségbeesve -, mert eddig úgy tudtam, hogy a legközelebbi vasúti állomástól, Szécsénytől Rimócig hét s onnan már csak négy kilométer. "Az ám, de minő négy kilométer - nyugtat meg az öreg -, dombon, völgyön keresztül viszen az út, s azt is csak csúfságból nevezetik útnak. Elátkozott hely az. Isten elhagyta s ember is elkerüli, ha lehet." Ez már jobban tetszik. Felcsigázott érdeklődés hajt tovább. Az első kanyarodónál már integet is a jutalom. Gyönyörű, sejtelmesen mogorva, magas várrom tűnik szemembe a távolból. S ahogy odaérek és az egyik domb tetejéről megpillantom a kicsi falut, már egészen megszerettem. Három hegy között, a vénségtől zöldes várromhoz vezető meredek kapaszkodó lábánál terül el a csöppnyi falucska. Hétszáz lélek magára hagyott otthona, s valóban, már a nevével is a kopárság képzetét idézi. Hollókő, vagy ahogy a parasztok szinte hátborzongatóan mondják: "Hőllőkő".