Ida néni magánmúzeuma [antikvár]

Azzal, hogy Románia is tagja lett az Európai Uniónak, az erdélyi magyarság, székelység is új helyzetbe került, hatalmas változások előtt áll. Az úgymond légiessé vált határok megteremtik annak lehetőségét, hogy emberek, kulturális javak, eszmék, áruk s más egyebek szabadon áramolhassanak országok, tájak, népek, kultúrák között. Új eszközök, eljárások, szokások, ételek jelennek meg, s épülnek be vagy egyenesen romba döntik a meglévőt, megváltoztatják az eddigi életrendet. A zárt falvak kinyílnak, a régi lakosok közé újak kerülnek, mások örökre búcsút mondanak a régi portának, családnak, embereknek. Az eddig érvényes életrend, a sajátos, a közösségre jellemző kultúra már nem jelent védelmet, főként akkor, ha nagy tömegben zúdul a közösségre az új, soha nem látott-hallott világ értéke és szemetje egyaránt. Még benne élünk a hajdani világban, még használjuk tárgyait, becsüljük értékeit, értjük szavát. Ha nem is használjuk már, de őrizzük, óvjuk, hiszen üzenetet hordoznak, jeleket, szavakat, dallamokat, eszméket, örömöt, fájdalmat a régi világból. Egy-két generáció múltán már csodálkozva fogunk egy-két darabra tekinteni: Mi lehetett? Mire és hogyan használták? Ki csinálta, faragta, festette? Milyen mozdulatok tartoztak hozzá? Még bennünk felidézi a régi világot, a nagyapa, dédszülő emlékét. Látjuk, mint fújja el a petróleumlámpát minden este a nagymama. Hogyan köti meg kendőjét templomba induláskor. Mint kerülgeti a tócsákat, lépeget, hogy ne csapja fel a sarat. Előttünk van az a mozdulat, ahogyan a havat rázza le bundájáról, veregeti földhöz csizmája talpát, hogy lehulljon a rátapadt hó, sár. A tárgyak láttán felidézzük a múltat, az élet szépségeit, vagy csak monoton napjait. Ezt ismerik fel nagyon sokan. Ezért őrizgetnek mások szemében lomnak tűnő ócskaságokat. Ezek kötnek bennünket a múlthoz, szólnak hozzánk közvetlenül.