Irodalom a jövő szolgálatában [antikvár]

Szépfalusi Istvánnal a norvégiai Trysilben ismerkedtem meg 1960-ban, a Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia kísérleti, első találkozóján. Nemcsak a fakitermelő városka hasogató levegője volt kristálytiszta, szennyezetlen volt a szépszámú gyülekezet szénsavas légköre is. Aki előadóként részt vett rajta, csupán jó idő múlva, utólag eszmélt rá, hogy becsületbeli kötést vállalt. Íratlan szövetséget.Bemutatta menyasszonyát, akiből hasznos és kiváló műfordító lett azóta, modern magyar lírát tolmácsol németül. Fiait rég láttam, gondolom közben a vállamig nőttek. Nagy idő tizenöt év Trysiltől e kötetig, mozgalmasságában a valóságosnál is hosszabbnak tűnik. Mégse oldotta belém a romboló mulandóság - eheu fugace! - leverő közérzetét. Hogy bizony, bizony nagy idő, öregebb lett ő, vén lettem én. Ellenkezőleg. Elég a nevét hallanom s remegni kezd minden inam szála, mint a romlatlan hallású, kiszolgált csatalóé, jön már megint, gondolom, bekanyarít a csöndes legelőről s megnyergel. Engem az az ember sokszor és keményen dolgoztatott. Mivel az évek nem számítanak, az enyémek sem, a tennivaló viszont megszámlálhatatlan. Tizenöt éve tart szakadatlan vigyázást a hajdani cserkészparancsnok, váltott őrzőkkel egymagát kivéve, mert a tűznek nem szabad kihunynia és bízni teljesen csak saját éberségében mer.